Woody Allen filmjét (Midnight in Paris, Minuit a Paris) sok kritika éri, az ember emiatt esetleg nem akarja megnézni, vagy pont ezért akarja (beállítottságtól függ), de számomra nem volt kérdés, hiszen Párizsban élek és szeretem Woody Allent, bár persze nem vagyok belebolondulva. Párizsba egy kicsit inkább...

Az előzetes alapján azt gondoltam, hogy arról lesz szó, hogy Gil, aki elvenni készül Inezt, a párizsi éjszakában sok bonyodalomba kerül, nyilván megismerkedik egy nővel, megcsalja, és a szokásos szituációs komédiát kerekítik ki belőle, illetve, hát ebben az esetben egy woody allenesített változatot. Comme il faut. Simán el lehetett képzelni. A film nem egészen erről szól, bár ebből is van benne egy kis adag. Meglepő módon azonban még a beharangozott forró szex és romantika is elmarad. De van benne egy fordulat, és onnantól...

A film azoknak igazán érdekes, akik ugyanolyan szerelmesek Párizsba, mint Woody Allen, és/vagy a művészetbe. A Párizs-imádatról annyit, hogy mindig is szerettem volna egy olyan filmet látni, amely nem csak Párizsban játszódik, hanem, amiben a város tényleg igazán fontos, és igazán bemutatja a várost. A Minuit a Paris nettó turista szinten ezt eléri, ennél többet szórakoztató filmtől nem is várok. És ugye eleve nem dokumentumfilmről beszéltem. Egy másik film, amely részletesebb, viszont emiatt nem tud egy konzisztens történetet előadni, a Paris, je t'aime.

Az úgy volt, hogy egy megbeszélésen voltam a Gare du Lyon mellett egy hete, és utána gyalog mentem vissza a Jardin de Luxemburgig, ahonnan az RER B visz haza. Kb. hasonló helyen sétálgattam a Szajna partján, amikor megláttam ezt a plakátot. Persze tudtam, hogy lesz új Woody Allen film, meg, hogy Carla Bruni szerepel benne. Nehéz itt az ilyenről nem tudni.

Aztán Franciaórán jöttem elő azzal az ötlettel, hogy nézzük meg a filmet Orsay-ben (igen, ez az az Orsay, amiről a Musee d'Orsay kapta a nevét egy áttétellel), angolul, francia felirattal. Utána beültünk a Le Gramophone-ba (egy aranyos, kis külvárosi étterem, ahol hanglemezek borítójában "szolgálják fel" a menüt:), és egy jót beszélgettünk. A film mindenkinek tetszett, de mi speciális helyzetben vagyunk, hiszen itt élünk Párizs külvárosában idegenként. Ha valakiknek muszáj, hogy tetsszen a film, akkor azok mi vagyunk. Hasonlatosak vagyunk mi azokhoz a szerelmesekhez, akik távkapcsolatban élnek, és azért kevésbé unják meg Párizst, mint akik ott élnek, de jobban kötődnek hozzá, mint a turisták.

Egész más például ugyanez egy franciának, a tanárunk például mondta is, hogy számára ez a film először is egy hízelgő bók a fővárosuknak, mely számukra nyilván nem annyira különleges, és nem feltétlenül a világ legérdekesebb helye (ahogy a filmben Gil mondja).

A mi csoportunk, és én még a Párizsban élő külföldiek között is speciális helyzetben vagyunk, szoktam is mondani, amikor azt kérdezik, miért nem költözök Párizsba, hogy tulajdonképpen jó ez így, mert számomra így még mindig egy ünnep minden egyes alkalommal, amikor bemegyek városba. Én megőrizhetem a "lángolást". Ezek után pedig megint egy kicsit más szemmel fogok bemenni a városba. Nálunk, külvárosi "idegeneknél" pozitívabban nem igazán értékelheti senki ezt a filmet.

A Minuit a Paris valóban sok perc képeslapszerű snittel indul, ahol a helyszínek nyolcvan százalékáról pontosan tudom, hol van, melyik sarokból, milyen szögben készült. A többit meg lehet keresni, és ezt élvezni fogom, ha meg lesz a film DVD-n. Egyik kedvenc szórakozásom az, hogy párizsos filmek helyszíneit kinyomozom. Egész egyszerűen szeretem a nyomozást, és hogy különféle helyszínekhez különféle érdekes dolgot tudok kötni. Végül is ez nagyon megdobja az ember Párizs-élményét.

A másik megközelítési mód az a sok művész, aki megjelennek a filmben. Valójában azon gondolkodtam, hogy pár részlet megértéséhez esetleg szükséges lehet tudni bizonyos apróságokat, melyeket én nem ismerek. Az biztos, hogy akinek fogalma nincs, ki Picasso vagy Hemingway, vagy nem érdeklik ezek a művészek, az igazán keveset vesz le a filmből. Egy kis műveltséggel viszont kész tűzijátékot kap, ami nem egészen véletlen.

Nem véletlen, hiszen Woody Allen végül is a szentimentalizmust ábrázolja a filmben. És nem csak megjeleníti, hanem végül is kritizálja is. A film egyik nagy mondandója tulajdonképpen az, hogy a szentimentális embereknek, és az emberek szentimentális felének mindig egy korábbi kor az aranykor, és hajlamosak naivan, egyszerűen, álmodozva tekinteni a múltra (a jelen Magyarországán ez különösen aktuális). Az aranykor elképzelése végül is legtöbbször egy egészen egyszerű gondolkodási hiba, csapda, megtévedés, pszichés probléma. De Woody Allen nem csupán Gil szájába adja ezt a konklúziót, hanem a filmábrázolás eszközeivel ezt maga is szemlélteti.

Valójában ugyanis sem az 1920-as, sem az 1890-es években nem volt ennyire együtt ez a sok hihetetlenül híres, tehetséges művész. Persze egy házibuliban, egy felkapott szórakozóhelyen, a Pigalle-on az ember összefuthatott egyikkel-másikkal. A Montmartre-on persze, hogy ott voltak ezek a festők, a Lapin Agile persze, hogy a szokásos szórakozóhelyük volt, de azért egy este, ennyire sok híres emberrel összefutni csak nem lehetett. Én személy szerint például, amikor Dali bemutatkozott, már röhögtem, amiatt, mert ez már túlzás volt. És nem csak a rinocérosz miatt.:)

Ez a túlzás azonban szerintem szándékos volt Woody Allen részéről. Nehéz elképzelni, hogy véletlenül szaladt el vele a ló, és nem vette észre magát még utólag sem. Ezzel az irreális túlzással, a szirupos szentimentális képekkel mutatja be, hogy épp az ellenkező az igazság. Párizs 1920-ban és 1890-ben is szólt unalmas hétköznapokról. És a legtöbb embernek nettó unalom volt ez a c'est la vie. Végül is az age d'or mítosza pont azért mítosz, mert ezek a korok nem ilyenek voltak, ahogy a filmben ábrázolva vannak.

A Midnight in Paris egyik legnagyobb értéke tehát ez: ha az aranykor mítoszáról van vita, ha az ember a szentimentalizmust akarja kritizálni, akkor tökéletes hivatkozás. A film egy másik, laposabb tanulsága, ahogy Gil végül is rájön, hogy Inezzel nem működik a dolog, és Gabrielle lesz számára az igazi. Ez elég lapos egy tanulság, hiszen elméletben ezt "mindenki" tudja. Gyakorlatban persze ettől még beleeshet a hibába, illetve vannak nehéz, dilemmás határesetek.

Az, hogy Gabrielle-lel a végén összejönnek, kiszámítható, elő van készítve. A végén érdekes módon nincs különösebb kavarodás, dráma körülötte, és túlságosan mesterkélt. Én úgy képzelem el, hogy Woody Allennek volt egy elképzelése az időutazásról és az aranykor mítoszának ábrázolásáról, de nem tudta, mi legyen a befejezés, és végül rutinból ezzel jött elő.

Hasonlóan, a filmben csak pár poén van, messze kevesebb, mint a régebbi filmekben, és nem túl eredeti. Amikor a nyomozó például eltéved az időben, és a Tükörteremben mutatják, az már roppant Hollywoodos. Bár egyébként az maga egy kis élmény, ha valaki felismeri a Tükörtermet. Ez pedig turisták millióinak menni fog. :) Mint ahogy mondtam, számomra sokkal érdekesebb lesz egy pár kisebb részlet, kis helyszín felfedezése a későbbiekben.

A film nagy része angolul beszélt, volt benne néhány francia mondat, melyet persze nem fordítottak le angolra a franciáknak, és spanyol, melyet franciául kellett megérteni, de sajnos túl kevés. Tetszett volna, ha több benne a francia beszéd, és meg kellett volna érteni. Gil például igazán tudhatott volna franciául.

És végül, hogy Woody Allent tudott-e újat mutatni? Olyan eget rengetően nagyon újat nem. De miért várták volna ezt az emberek? A legtöbb művész, legyen zenész, író vagy festő nagyjából egy dolgot tud. Van egy stílusa, amely a saját életéből, személyiségéből táplálkozik, és mást nem tud, csak azt az egyet, de azt nagyon jól. Igazán mást hitelesen nem is adhat elő. Ha ezt az egy stílust szeretik az emberek, akkor elismerést kap, ha nem, akkor nem. Persze a nagy művész emellett technikailag nagyon jól kell, hogy kivitelezze azt a stílust.

Van pár kivétel, például épp az utóbbi napokban néztem meg egy filmet Stanley Kubrick filmjeiről, ő tényleg egy változatos zseni volt, hozzá képest Woody Allen tényleg nem nagy.

A Midnight Paris-ban, különösen az elején - szokás szerint - megjelenik az emberi kapcsolatok bonyodalmainak woody allenes ábrázolása. Különféle társas problémák, klisék, pszichés játszmákat jelenít meg, akár csak sok más filmjében. Én ezt szórakoztatónak találtam. Gil tökéletesen Woody Allenesen játszik, a metakommunikációja, de még a hangja is olyan. A közepén van egy viszonylag érdekes mondandó, és ennyiben Woody Allen mégis fejlődik valamennyit, hogy éppen mi az a mondandó, amit el akar mondani. A későbbi filmjeiben szerintem egészen sok bölcsesség van. És ebben is van egy kisebb adag. Woody Allen öregszik, változik, és ezzel a filmjei is változnak, de csak egy kicsit, mert a folytonosság is megtalálható bennük.