A Dartmoor Nemzeti park egyértelműen egy programpont volt a terveinkben, hiszen egy kirándulásos nap az változatosságot jelent a város és egyéb dolgok nézésében, illetve páratlan tájról van szó. Annyit tudtunk, hogy sok kelta dolmen, menhir és kőkör van itt, de pontos tervet nehéz volt készíteni. Pontosabban voltak térképeink, brosúráink, de hogy végül is melyik helyre érdemes menni a több tucat kilométer átmérőjű parkban azt nem tudtuk pontosan. Hát valami tervet azért összedobtam.
Dartmoor olyan, mint a Veszprémi Fennsík, csak egyáltalán nincs fa a legtöbb helyen egészen a szemhatárig. Kicsit nyitottabb, nagyobbak a térségek, és a lelegelt fű között néhány patak is folyik. A dombok is valamennyivel nagyobbak, a sziklák itt gránitból vannak (ha tévednék, akkor arról a szürke kőről van szó, ami a régi házak anyagát is adja Angliában). A hatalmas, dombos pusztán csak bokrok voltak, azok a sárga, pusztai bokrok, amiket Dovernél is láttam.
Egyébként Arthur Conan Doyle a Sátán kutyáját állítólag a dartmoorbeli látogatása alapján írta. És egyébként II: van google street view az egész úthálózaton, meg lehet nézni. Majdnemhogy ott lehet lenni.
Az egészben az volt a furcsa, hogy itt több ezer éve emberek éltek, és tényleg, mindegyik szikla, bármelyik domb tetején egyszerre természetes, de szinte biztosan nagyon sokat arrébb tettek, megmozdítottak, alája temettek valakit, vagy csak ott halt meg. Vagy csak arrébb vitte, hogy védelmet építsen belőle. Bármelyik domb tetejét használhatta valaki valamikor némiképpen várnak, tanyának... Szóval olyan sok szikla volt itt, ami valamilyen szempontból történelmi emlék lehetett, és meg lehetne vizsgálni.
A következő gond volt, hogy nem lehetett megtalálni rendesen a dolgokat. Az ember azt várná, hogy hát az útnál csak kitesznek egy táblát, hogy "na itt van egy ilyen kelta kősor". De nincs tábla. Átmentünk Merrivale falun-tanyán, és tudtuk, hogy itt van valami. De hogy hol? Megálltunk egy parkolóban. Alattunk Merrivale, szemben egy bánya. Ott nem lehet semmi kelta dolog. A szemben levő dombokon mindenhol egy sziklahalom, ami olyan, mintha egy várrom lenne, de azért mégiscsak arra tippeltünk, hogy természetes, hiszen mindegyiken ez van. Elindultam tehát hátra kizárásos alapon. Rögtön találkoztam két turistával (nem gárdistával!), akiknek volt jó térképek, és az alapján tényleg a dombra kellett felmenni mögöttünk.
A kősor alig volt megkülönböztethető más kövektől. Bizonyos rendezettsége mégis volt. Tábla nem jelezte, egy fényképünk volt, amiről azonban nehéz beazonosítani egy egyébként nem annyira feltűnő kősort. De ahol a patak folyt, ott volt két kősor is, és az egyik, bizonyos szemszögből eléggé olyan volt, mint a fénykép. Csak nem annyira nagy. Mindenesetre azért biztosak voltunk benne, hogy ez az.
Ugrálgattunk egy kicsit egy patakon, majd megláttunk a távolban bizonyos állatokat. Nos, tudtuk, hogy vannak vadlovak, mert láttunk egy fényképet vadlovakkal az egyik tornál. A tor az egy ilyen sziklás domb teteje, aminél sokszor van valami dolmen is.
No, de mondom Istvánnak, attól, hogy akkor ott voltak, most nem lesznek ott, ezek vadlovak. Dorkának ugyanakkor mindenképpen kellett vadló. Most tehát, hogy láttunk egy lócsordának kinéző dolgot, mindenképpen oda kellett menni. Egy kis gyaloglás lett belőle. Valóban lovak voltak, de eléggé vadak, csak fényképeket tudtunk készíteni. Utána felmentünk az egyik torra, mert István szerint fel kell menni. Pontosabban többen felmentünk, néhányan maradtak.
A King's Tor tetején egyébként találtam egy geocaching ládát. Csak úgy véletlenül. Persze ehhez kellett, hogy amint megláttam a szikla között, tudtam, hogy mi az. Mindenesetre érdekes, hogy a legtávolabbi geoládát találtam meg, életemben eddig. Még írtam is bele. A gazdája majd néz egyet, magyar beírása biztosan nincs.:)
Ezek után kinéztem egy egészen más helyet, a Fernworthy víztározót, aminek közelében még más, ajánlott néznivalók is voltak. De ez sokkal arrább volt, tehát kocsikáztunk. De az úton, végig tele volt bárányokkal, és lovakkal. A bárányok ráadásul mindenféle színűek voltak a gazdájuk szerint. Furcsa volt, mert piros, zöld színfoltos bárányok voltak. És ott mászkáltak, úgy kellett ledudálni őket az útról. Egy helyen egy kis barikát meg egész sokáig kergettünk az úton. mintha terelőkocsi volnánk. Ugyanígy a lovak is. Mindegyik állat leginkább az út melletti pázsitot szerette, nem pedig a bentebbi, bokrosabb helyeket.
Mivel a GPS-be nem tudtuk berakni a tavat, ezért egy falu felé vettük az irányt, és reméltük, ki lesz írva valami. Csakhogy az utat közben teljesen benőtték a bokrok, és teljesen keskeny lett. Egészen addig, hogy el sem fért két autó rajta, csak, a bizonyos időnként előforduló öblöknél. Így haladtunk, néha szembe jött valami, de nem volt vészes. Viszont azóta nem nagyon félek, hogy nem férünk el valahol. Ás persze ilyenkor volt az a veszély, hogy ha szembe jött egy kocsi, reflexből jobbra megyek le az útra.
Így jutottunk be Chagfordba, ami egészen nagy falu volt, és sok kocsi volt benne. Szóval rögtön tudtuk, hogy van ennek valami nagyobb bekötőútja is. Chagfordban megálltunk sörözni, kávézni, templomot nézni. Érdekes kis temetője volt, a szokásos, keskeny, óriási kőlap-sírokkal.
Aztán irány a víztározó, ahova ugyanolyan út vezetett. Elmentem a víztározó legnyugatibb csücskébe, mert ott volt jelölve egy dolmen. Leparkoltunk, elindultunk az erdőben, de nagy fenyvesen kívül nem találtunk semmit. Sajnos tábla nem volt. És a térképen a jelzést a legpontosabban be próbáltam lőni. Hát ez nem jött össze. Mi itt voltunk, és ide kellett volna mennünk.
Elindultunk visszafele, hogy akkor megállunk a tó partjánál, láttunk egy jó megállót. István ment elől, egyszer csak leáll jobbra (ott jobb oldalon lehetett). És Ari mondja, hogy látott egy kőkört. No még ilyet. De felmentünk a domboldalba, és tényleg ott volt. Ez volt a legjobb látnivaló aznap kelta emlékekből. Mert tulajdonképpen alig néztünk valamit meg, annyit lovaztunk, gyalogoltunk, utaztunk és söröztünk.
A víztározó szép volt és az idő is, szóval ott a parton időztünk egy kicsit. Ettünk is, ittunk is, már amennyi volt még. Aztán hazaindultunk, hogy grillezzünk. Hát, megyünk, haladunk, és látjuk, hogy István egy parkolóban leparkolt (egész pontosan ebben, csak itt nincsenek ott a lovak), és ott vannak a parkoló, a kocsik körül a lovak. Ezek szelídebb lovak voltak, parkolóhoz szokott, parkoló-lovak. Olvastuk, hogy nem szabad etetni őket, nehogy odaszokjanak, de gondolom, szoknak azért, mert csak etetik őket turisták.
Dorka, mivelhogy póniimádó abszolút vidám volt. Azért nem volt triviális megsimogatni egy lovat. Oda kellett lopózni hozzá. Virággal letérdeltek, tépkedték a füvet (merthogy ugye az ismerős a lónak, és lónak nézi őket). Az elején kevés sikerrel, de később sikerült.
Annyira, hogy az egyik ló odament a kocsimhoz, és mivel nyitva állt - általában szellőztettem, mert nincs légkondicionálás . benézett a hátsó ülésre, és elkezdte legelni az üléshuzatot. No jó, nem ette, csak cibálta. Nem tudom, mit akart, lehet, hogy csak érdekelte a zöld kocsi, megkóstolta, hátha ehető. De lehet, hogy csak megszokta, hogy van bent valami kaja.
No mindenesetre a nap nagyon megérte. Lehetett látni, hogy Dorka boldogság-regisztereiben overflow van, mert teljesen ki volt akadva az örömtől. Másrészt a lovacskázás miatt hazafele menet egyébként a grillezés az a sütőben történt. Így is jó volt, és nyilván kényelmesebb.
