Île-de-France

Readingben sem azzal kezdtük az utazást, hogy nekiindultunk, hanem kimentünk a piacra. Amiről itt szó van, az a hírhedt kárbutszél (car boot sale). Ez gyakorlatilag lengyelpiac. Csak, ahogy én azt sejtem, Angliában ennek sokkal nagyobb a hagyománya, és kitartóbb is. Úgy értem, hogy Magyarországon mintha ez már lecsengőben lenne, talán, mert olyan jól élünk.

Az Angoloknál ez viszont nem annyira jólét kérdése, hanem a kultúra része. A vásár egy nagy mezőn van, ahol sorban felsorakoznak az árusok a kocsijaikkal. A kárbutszél azt jelenti, hogy a kocsi hátuljából árulnak, azért manapság kipakolnak. Az egyik tipikus árufajta az mindenféle lakásberendezési kütyü, csecse-becse, ami az angoloknál nagyon divatos. Telerakják kis lakásukat madarakkal, törpékkel, kutyákkal, tündérekkel. Mármint szobrokkal. Ugyanakkor az is jellemző, hogy az egész ilyen lakberendezést lecserélik időnként. Ebből származik a nagy vásár.

A kárbutszélen vettem ezt a földgömböt is fillérekért. Az érdekesség benne, hogy sárkányok vannak a tengerben, és a déli féltekén, az Antarktisz és Ausztrália eléggé elnagyolt, és összemosódott. Tudtommal volt egy idő, amikor egy bizonyos Terra Australisban hittek a "tudósok", mivel azt gondolták, délen ki kell, hogy egyenlítse valami az északi földrészeket. És pontosan ez a déli földrész neve: Terra Australis. Ugyanakkor ezen a változaton látszik, hogy mindkét földrészhez eljutottak. Például Tűzföld, Terra del Fuego a Terra Australis része, és Észak-Ausztrália partvonalai is elég hitelesen szerepelnek.

Nyilvánvalóan van az árusoknak egy része, aki valamilyen hagyatékot vásárol fel, mert az egyik például nem tudta pontosan, milyen állapotban van a játék, amit tőle vettem. Egy másik viszont nagyon is pontosan tudta. Meglepően sokminden van jó állapotban, eredeti dobozban. A játékból, amit megvettem például nem hiányzott egy darab sem. A zacskóból hiányzott egy-egy golyó, emiatt lealkudtam az árát, de aztán kiderült meg van minden, csak kigurultak a dobozba a golyók. Szerencsés tévedés, és ezért nagyon jó vásárt csaptam. Vettem néhány fontért egy csomó mindent. Mivel kocsival voltam, megtehettem. Vettem volna még kínai dobozokat otthonra, de azok elkeltek, mire visszamentem. Túl sokat taktikáztam. No nembaj, a sors döntött helyettem. Ez is jó módszer. Azért nem akartam volna nagyon sok hülyeséget sem venni.

Istvánék rendszeresen vesznek itt dolgokat, mivel ők itt laknakm, telepakolták a laksát képekkel, könyvekkel. Ha hazaköltöznek, vagy egy külön költöztetpőkocsi fog jönni, vagy visszavisznek mindent a kárbutszélre. Még ha ott hagynák, akkor sem lenne nagy veszteség. Több évre pár száz fontért teljesen otthonossá alaktani egy lakást, megéri.

Csodálattal töltött el, hogy az angoloknál a kárbutszél miatt egy-egy áru hány ember kezén forog keresztül. Ez az áruforgalmat jelentősen gazdagítja. Az új áruk piacát lehet, hogy kicsit tompítja. Másrészt kicsit szomorú volt nézni a hatvanas-hetvenes évekbeli lemezeket, könyveket, játékokat. Mintha az egész vásár egy nagy hagyaték lett volna, az elmőlt évtizedek temetésén. Hamar elmúlnak az idpk, elmőlik a könyvek, lemezek pillanatnyi dicsősége.

A következő állomás Stonehenge volt, sokkal-sokkal régebbi idpk tanőja. Itt ugyebár már voltam. Csakhogy a múltkor nem mentem be. Stonehenge körbe van kerítve, de a kerítésen át sokmindent lehet látni, a megfelelő helyen fotózni is lehet. Végül is közelebb sincs semmi, gondoltam.

Most bementem, és azért megérte, mert kicsit közelebb kerül az ember a kövekhez. Egyébként még akkor sem lehet legbelülre bemenni. A fejhallgatóban jött a szöveg, de igazából meg azt ismertem. Ami igazán jó volt az a hangulat, meg, hogy Arival és Dorkával mentünk végig, és van pár jó Dorkás fotó. Olyan volt, mintha fél óráig lett volna családom. Persze más volt az oka annak, hogy így mentünk be.

Stonehenge más szempontból elég rossz volt, mert Tavistockba majdnem végig le lehetett volna menni autópályán, így meg végig kisebb utakon mentünk át. Persze az ember így ismeri meg a vidéket.

Mesélek valamennyit a baloldali vezetésről, bár múltkor már írtam róla eleget. A baloldali közlekedés olyan, mint amikor a billentyűzet angol helyett francia. Az ember tudja, hogy más a billentyűzet, hogy máshol vannak a dolgok. Talán azt is, hogy mi hol van. De azért amit megszokott, azt megszokta. Nehéz átállni. Különösen, amikor reflexből kell dönteni. Például jön szembe egy kocsi egy keskeny úton, amin középen mész, és le kell húzódni. Hát reflexből jobbra mész, nem?! István szerint az átállás semmi gond, és neki ezzel semmi gond, ő ezt tudja, ez neki csak egy bit. Ugyanakkor a francia billentyűs laptopomon szörnyülködött, és visszaadta, hogy azon nem tud dolgozni. Ennyit a függőleges tanulási görbéről és az egybites átállásról.:)

Amíg ezt itt meséltem, meg is érkeztünk Dartmoor közelébe, ami egészen impozáns volt, csak így nincs fényképem arról, amikor északon elhaladtunk mellette, mert vezettem, és nem álltunk meg. Nagy, kopasz dombság, olyan vidék, mint amit a Sátán kutyájából ismerünk.

A szállásunkkal az volt a baj, hogy én nem voltam bejelentve, és ezért én Tavistockban kiszálltam. A többiek elmentek a szállásra, addig Tamás vezetett. Ebben a részben ez volt a legmeredekebb dolog, mert addig végig én vezettem. :) Tamás egyből a mély vízbe lett dobva. De nem lett baj.

Addig én Tavistockban vártam, körbejártam. Egészen jó kis város. Itt született Francis Drake. a kalózkapitány. Sok épület állt itt, ami tipikusan angolos, az itteni kőzetből van a fala, az a tipikus, szürke kőház.

Nagyon idilliek voltak itt is, és persze szerte Angliában a temetők a kis templomok mellett. A lapos, magas sírkövekkel. Néha szép fákkal, gyönyörű virágokkal, vagy színes lombokkal. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor katonai temetőben, vagy ilyenben szeretnék-e nyugodni. Hát izé, no, egyikben sem. Nem időszerű kérdés.:)

István hamar visszajött, semmi gond nem volt a szállással. Kiderült, hogy van bőven ágy is, még válogatni is lehetett. Egyébként meg az eddigi közös szállásokból messze a leghangulatosabb volt, a legjobb, legkényelmesebb is. Tökéletes volt. Igazából nagyon romantikus, tudom ajánlani pároknak. És drágának sem volt drága.

Este játszottunk egyet a játékkal, amit vettem, amiben az volt a rendkívüli, hogy első eset volt, hogy azt játszottuk, amit én javasoltam, én hoztam, és nem Istvánék társasai közül. Egy játéknyi érdeklődésre futotta, pedig nem triviális a játék, van mélysége. EGy kicsit szokatlan, furcsa a stratégiája, és elég intuitív. legalábbis racionális stratégiákra nemigen jöttünk rá.

De 2010.06.02.dartmoor

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

Címkék: anglia stonehenge tavistock

2010.06.12. 22:45 Brendel Mátyás

Bures-Thiepval-Azincourt-Dunkerque-Dover-Reading

Másodszor mentem kocsival Angliába, és ugyanazon az úton: Calais-n át komppal. Lényegében nincs komolyan vehető más megoldás, minden alternatíva sokkal drágább, legalábbis, ha kocsival akarok menni.

Az oda- és visszautat is kényelmesre terveztem, úgy, hogy egész nap kocsikázok, nézelődök. A vásárlást szombatra halasztottam, mivel a legjobb, ha a kocsival bevásárolok, és indulok is. Emiatt aztán dél előtt még se indultam. Aztán még Párizs megkerülése is elvett időt, különösen északon, ahol nagyon nehezen lehet lehagyni Párizs metropolist.

Megálltam Ecouen-nél, csak, mert láttam, hogy úgyis átmegyek rajta. Megnéztem a kastélyt, ahol a reneszánsz múzeum van. Ennyi kastély után közepes jegyet kapott. A múzeum, a festmények feldobhatják. Majd egyszer, ha már nem lesz más, megnézem. Tényleg csak azért álltam meg, mert annyira útba esett, egyébként bármikor el lehet oda menni. Chantilly-nál közelebb van.

Majdnem infarktust kaptam, mert amikor indítottam, nem indult a kocsi. Tudtam, hogy csak fél órára álltam meg, és semmiféle hibajelzés nem volt, és hideg sem. Lehetetlen, hogy lemerült. Bosszantó volt, hiszen innen még inkább haza mentem volna, és le kellett volna fújni az egész kirándulást. Bosszantó volt az is, hogy nem értettem, mi lehet a baj. Felnyitottam a motorháztetőt, megpiszkáltam az aksit, aztán újra próbáltam, sikerült. No de mi lesz, ha később csinálja ugyanezt, és nem javul meg?

Egy ideig azt csináltam, hogy le se kapcsoltam a kocsit, de tudtam, ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Mondjuk ha a kompra felmegyek, akkor csak lehoznak róla, Angliában meg angolul tud a kocsiszerelő, még jó is van benne. De azért elég kínos lett volna.

Igazából a korábbi túrámon visszafele tudtam csak nézelődni, és az Amiens-re ment el. Amit most beterveztem, az az első világháborús emlékek. Ugyebár az egész vidék a háború közepén volt, egy óriási front vonult itt végig, minden egyes falun. Valamikor mindegyik falun átment a front, és mindegyikben van egy temető.

A leghíresebb mégis Verdun, ami máshol van, és a Somme menti csaták. Egy pár ilyen helyet néztem ki. A google maps képeit szoktam használni, és weboldalakat, konkrétan, legtöbbször a Wikipédiát. A Wikipédia erre egész jó: szorgalmas emberek összegyűjtenek egy helyre adatokat. De a fotókból látom, mi hogy néz ki, mi tűnik érdekesnek. Mivel pontos koordináták vannak, a GPS-be ezeket be lehet adni, és nagyon jól megtervezhető minden.

A legnagyobb emlékhely Thiepval, de már előtte is megálltam pár temetőnél. A legtöbb helyen totál egyedül voltam, ami kényelmetlen volt, de azért fényképet készítettem. Ezek a temetők tulajdonképpen sokkal tisztábbak, rendesebbek, nem olyan félelmetesek. Ha meggondoljuk, akkor van abban jó is, ha valaki egy ilyen háborúban hal meg. Végól is már eltelt több, mint száz év, és a sírok gondozottak, szépek. Általában egész szép, világos helyen vannak. Van, ahol gyönyörűen nyírott gyepes járda vezet oda. A kövek tiszták, fehérek. Mások sírját, akik akkoriban halt meg, és nem ilyen temetőben nyugszik, rég elfeledték, nem gondozza senki, nem megy oda senki, talán még fel is szántották.

Amilyen nyomorúságban, piszokban, nyomorban haltak meg ezek az emberek, annyira kellemes dicsőségben nyugszanak. Szeretnék inkább ilyen helyen nyugodni, de most ezért nem fogok katonának menni.

Általában azért konkrétan annyira nem érdekeltek a részletek, a neveket is hiába néztem volna. Közel ritkán mentem. Ezek mind idegenek voltak nekem, távolból szemléltem őket. Egy farmnál volt egy ausztrál emlékmű, és érdekes volt a gondolat, hogy egy ilyen farmért akkora harc folyt, és hogy azóta is ott az a farm. Ráadásul elég rendetlen állapotban. Ezért érdemes volt? Persze nem konkrétan azért a farmért küzdöttek, az a farm csak éppen ott volt.

A Thiepval emlékmű grandiózus, messziről is látszik. A bejáratánál egy modern kiállítás van egy modern épületben. De belépő nincs, és nincs is bekerítve az emlékmű, bárhonnan oda lehet menni. A kiállítás nézegetésére nem volt időm. Ismerem a történelmet, tudom, mi történt itt, tisztában vagyok a dolgokkal. Tudatában voltam a hely jelentőségével. Időm pedig nem sok volt.

Az emlékmű belsejében, talán egy tucatnyi falon több ezer nevet írtak fel. Mindegyik tábla egy bizonyos hely halottait tartalmazza. Csak Thiepvalnak van egy külön táblája, pedig csak egy ici-pici falu egy dombon. Bizonyára ezt a dombot védték nagyon. Egyébként a domb alatt egy mocsaras folyó is van, emiatt itt sokat állhatott a front. A szövetségeseknek nehéz lehetett áttörni a mocsáron, folyón, fel a dombra.

Aranyosnak találtam, hogy pár helyen kis kereszteket tettek oda a látogatók. Sokan persze angolok voltak, hallottam a beszédből is. Bizonyára családok jöttek ide, ahol a dédapa itt eshetett el, és képzeletben azt gondolják, talán annál a fánál. Olyan is lehet, hogy nincs azonosítva, nem is lehet tudni, hol van eltemetve. Tehát tényleg feködhet egy fa alatt.

Ahogy például nemrég találtak meg valakit egy híres, nagy kráter mellett. Nyilvánvalóan a bomba megölte az illetőt, de kirepült a kráterből, és a szélén temették el, vagy eltemetődött. A Lochnagar Craterről van szó La Boiselle mellett. Egyébként abban a faluban ki van téve a tábla, hogy ott mikor volt a front. Árdekes azt is elgondolni, hogy igen, a faluban ott voltak a németek, és a falu vége a front volt.

Volt még egy kanadai emlékhely, ami szarvas szobra mellett azért volt érdekes, mert a lövészárkokat itt megtartották. Elképzelhető, hogy eredetiek, hiszen miért ne maradhatott volna meg egy erdős részen ez az árokrendszer addig, amíg elhatározták, hogy emlékhelyet csinálnak belőle?

Az első világháborús temetőkben persze olyan nagyon sokmindent nincs mit nézni. A múzeumokban lehet, hogy van egy csomó fegyver, meg film, meg térkép, de ezeket interneten és könyvben is meg lehet nézni, ráadásul, mint mondtam, ezeket ismerem. Anno én nagyon elmélyedtem a hadtörténelemben.

A legfontosabb cél mégis Azincourt volt, ahol az Agincourt-i csata volt (angol írásmóddal) 1415-ben. Hát persze ez a csata meg olyan régen volt, hogy még fegyverek sincsenek, és még falak sem. Egyszerűen kiállt a mezőre egy csomó francia és angol, és halomra ölték egymást. Már a csontjaik se nagyon vannak meg. Esetleg azok is múzeumokban.

A múzeum Azincourtban már csukva volt, ezt megnéztem volna, mivel más programom már nem volt, de hát tudtam, hogy későn érkezek. Az ilyen csaták helyén lehet egy emlékhelyet kialakítani, ami itt van. Ami még van, hogy az egész falu tele van angol és francia katonák tábláival, ami egészen érdekes. Ilyet végül is Muhiban, Mohácsnál, Isaszegen nem látunk. Pedig érdekes turista-csalogató, és a falu önidentitását is erősítheti. Kár, hogy a magyar polgármestereknek nincs ehhez fantáziájuk.

Összességében persze én se kaptam semmit, mint, hogy elmondhattam, hogy ott voltam. De ott voltam, ez nekem elég indok, hogy arra menjek. Ha már úgyis megyek valahova. Egyébként tök furcsa, hogy a franciák ekkora felhajtást csinálnak, amikor úgy kikaptak, hogy ihaj.

Egy másik ötlet polgármestereknek az a falu volt, ahol egyszer csak egy igen élethű lószobor nézett velem szembe az út mellett. Ez több, mint a tehenes szobrok, mert sokkal élethűbbek. De az itt is fontos, hogy tele van a falu velük. Tessék, még egy ötlet művészeknek és polgármestereknek. Ilyen kis dolgok tömegével lehet felvirágoztatni egy országot, nem pedig egy hülye párt megválasztásával.

Késő volt, de a komp éjjel ment, sőt, reggel. Így jött ki. Gondoltam, elmegyek Lille-be, de csak Dunkerque-et vállaltam be. Azt gondoltam, hogy azért, ha lehet, alszok valahol. Aludtam is Dunkerque-ben is, Calais-ben is is, mert amikor már igen álmos voltam, akkor inkább megálltam, minthogy kockáztqssak.

Éjjel persze a legnagyobb metropolisokon kívül a városok nem annyira érdekesek, de azért van egy bizonyos hangulata, és az utazásaimból ezek mély nyomot hagynak bennem. Amikor Calaisben bolyongtam vagy amikor Doverben.

Dunkerque elég eklektikus város, van benne pár történelmi, régi ház is, kikötői épületek, csatornák, hidak, hajók, és modern furcsaságok. Mentem egy kis kört gyalog, egy nagyobbat kocsival. Megálltam a strandon.

A dunkerque-i strandon megint semmi különös látnivaló nincs, de a történelmi jelentősége óriási. És pont azon a napon, amikor én ott voltam. Ugyanis egészen pontosan hetven évvel előtte, 1940 május végén volt a Dinamó hadművelet, amikor az angolok kimenekítették a nácik elől a csapataikat. Csodálatos módon, óriási erőfeszítéssel. Ez volt a Második Világháború első olyan momentuma, ahol ugyan vereséget szenvedtek a szövetségesek, de valami fontosat megmentettek: sok-sok embert a szégyentől. Jelentős emberanyagot, akik védhették Angliát. És sok presztízst, ugyanis a hadifogságban levő sok százezer angol katona azért igen nagy lehetőség lett volna Hitlernek a propagandára.

Churchill pedig nagy összefoglalással, kitartással, nyert egy igen kicsit. Megmutatta, hogy ennek mekkora az ereje. A kis csónakok összefogásának erejét később sokat használták a propagandában. Nos, mindez napra pontosan hetven évvel azelőtt történt, ott, azon a strandon.

Doverben két újdonság várt. Az egyik előre számítható volt: az, hogy világosban látom. Kezdve attól, hogy Dover szikláit végre le tudom fényképezni a kompról, addig, hogy a városban találtam egy kis érdekes romot, amit nem láttam korábban, odáig, hogy a várat napfényben láttam. Világosban sokkal nagyobb, grandiózus.

A másik váratlan volt, bár biztos nem véletlenül nem láttam a táblát sötétben korábban. Amikor a vártól a sziklákhoz mentem, akkor vettem észre egy olyan táblát, hogy "bleriot memorial". Ó tényleg!

Nos, a Bleriot memorialhoz sokat kellett gyalogolnom, mert a parkoló zárva volt. Ugyanakkor az erdő nagyon furcsa volt, és a fényviszonyok nagyon érdekesek. Nem tudnám leírni, mutatom.

A Gatwick Airportra kellett mennem fél tízre, de hamarabb értem át a komppal, így volt időm. Így nézelődhettem Doverben, és még később is megálltam két helyen. Mindkettőt a GPS-ből néztem ki. Az első neve Stoneacre, ami egy tündéri, "Gyűrűk Ura" hely, de nem volt nyitva sajnos. Aranyos patak, domboldal, bárányok, gázló. "Libalegelő" liba nélkül.

A másik a Leeds Castle, de ez nem volt nyitva, és még képeket sem csináltam, mert nem volt látható a kastély. Utána jött Gatwick, ahol felvettem Tamást és Ritát, akiket Brightonból felhoztak oda. Egyenesen Readingbe mentünk, végig autópályán, nem álltunk meg sehol, mert nem már nekem sem volt kedvem megállni.

Readingben barbecue-ztunk és kerti gyerekházat építettünk. Erről nincs fotó, ami hiba, no de ez van.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

Címkék: anglia franciaország dover dunkerque thiepval azincourt

2010.05.28. 22:10 Brendel Mátyás

La Rochelle-ből haza

Reggel azon vacilláltam, hogy elmenjek-e a Fort Boyard erődhöz. Fort Boyardot először akkor láttam, amikor - szerintem egy német - tévében volt egyfajta versenyre épülő valóságshow, amely itt játszódott. Magyarországon ez soha nem lett népszerű, gondolom azért, mert az eredeti valóságshow-kat nem vettük át, honosítani pedig valahogy nem honosították. Talán, mert a Fort Boyard nincs Magyarországon. Persze lehetett volna valamilyen más vár a címében. És persze el is lehetett volna vinni az embereket Franciaországba.

Nos, Fort Boyard az óceánban van, tehát nem lehet oda csak úgy elmenni. Vannak hajós kirándulások, de azok sem kötnek ki sajnos. Emiatt arra gondoltam, hogy inkább elmegyek kocsival arra a partszakaszra, amely közel van. A google maps-en találtam fotókat, amiből biztosra tudtam, hogy az erőd látható a partról, és hogy gyönyörű.

Hát a sok vacillálás vége az lett, hogy "egyszer élünk", többet erre nem lesz alkalom, elmegyek. Egy órás oda és visszaútról volt szó, de nem tudtam, még mi jöhet közbe. Nagyjából jól sikerült a kitérő, mert az utak jók voltak, csak a végén kellett kis utakra mennem. Forgalom nem nagyon volt odamenet. Visszafele pedig csak a szembe-forgalom indult még be.

A partszakasz és Boyardville gyönyörű volt. Beömlő folyó, híd, tetemes apály, hajók, csónakok oldalukra borulva. Később homokos part, lézengő emberek, akik kagylót szedegettek. Korán volt még. Az erőd tényleg ott volt az erőd, és egy csomó jacht is.

Az apály itt is elég tetemes, így be kellett gyalogolnom, hogy a vízhez érjek. Leraktam a ruhám, bementem a vízbe, fényképeztem, és... ... és hát nem azonnal ki kellett menekítenem a ruhámat, mert már el is érte a víz?! Fentebb kellett vigyem, és akkor fürödtem igazán, bár ez a fürdés inkább csak szaladgálás és ugrálás volt a sekélyesben. Megkóstoltam némi algát, láttam egy rákot, sok kisodort medúzát (azt nem kóstoltam meg).

Aztán a piacra mentem, hogy egyek valamit. Valami frissre, olcsóra, tengerire számítottam. Paela volt. Annyira nem volt friss, meg különleges, de azért mégis tök jó hangulata volt annak, hogy ott ette a piacon. A helyiek mindenfélét bevásároltak. Egy lakókocsi állt még, amely mellett kiraktak egy papagájt kalitkába.

Sokáig nem időzhettem, mert még iszonyatosan hosszú út várt rám. Először la Rochelle maga. De előtte még vissza kellett oda menni. Mivel egy szigeten voltam, itt is érdekes hidakon kellett átmennem, és visszafele tudtam igazán jó helyen leállni, hogy felvegyem. Egy kompkikötő volt, amely nyilván a híd megépítése előtt volt fontos. Egy világítótorony. Kiránduló iskolásosztály. Halálian idilli rész volt. Azt kell, hogy mondjam, az egész pár óra nagyon hangulatos volt, és igazán megérte elmenni, hiszen ez a hangulat, ez a környezet mégiscsak egyedi volt.

La Rochelle-ben a GPS hamar le akart térni az autópályáról, de a táblák megint mást mutattak. Én mentem a táblák után, mert nem akartam száz körforgalmon végigmenni. Általában ez van, ha túl korán lemegy az ember az autópályáról egy nagyváros közelében. Ott van a bevásárló-központos kereskedelmi terület.

Aztán meg azt gondoltam, ha már ilyen jól megkerüli az autópálya a várost, akkor elmegyek a Re hídig. Ez híres, és még arra is gondoltam, átmegyek rajta, de az fizetős lett volna. Szóval lehajtottam a vége előtt, és lekaptam szépen a tengerparton. Jól oldalba lehetett venni, még túl közel is voltam.

Utána a külső kikötőbe mentem, ahol tengeralattjáró bázist építettek a németek. Igen, náci bázis van ott, és még mindig látható. Persze nem lehet beautókázni, de meglepetésemre simán be lehetett menni gyalog. Elvégre ez egy ma is működő kikötő. A betonkolosszushoz oda lehetett menni, de bejáratot nem találtam. Végül is, így érthető, úgy se tudok semmi kárt okozni.

Érdekes volt ez, hogy a nácik ide építettek egy ekkora kolosszust, és persze még megvan. Bárki megnézheti. Németként büszke is lehetnék, ha nem épp a nácik csinálták volna. Azért furcsa, hogy egy ilyen rossz korszaknak itt van egy emlékműve, ami megnézhető.

Utána mentem volna be a városba, de megláttam a "plage" táblát, és jobbra fordultam. Nehezen tudtam leparkolni, de tulajdonképpen nehezebbre számítottam. Olyan óriási tömeg nem volt. A strandon sem, amely nem is volt olyan nagy. Hát nagy szezon még nincs. Pedig dög-meleg volt.

Aztán maga a város, amely már közel volt, de autóval mentem egy nagy kerülőt. Végül kiderült, hogy csak száz méterrel mentem arrébb, ott volt parkolás. Gyorsan be a régi kikötőbe, ahol a híres tornyok vannak. No és persze a középkori házak, sikátorok, utcák. Éttermek, vásár, ajándékbolt. Gyorsan körbenéztem. Szép város, hangulatos. Ha az első ilyen lenne, el is ájultam volna. Így ájulás nélkül gyorsan folytattam utamat. Azért frankó volt, nem kell félreérteni.:)

Olyat láttam a GPS-ben, hogy van egy Tumulus de Bougon. Nos, én egy napja tudtam, mi a Tumulus, Carnapban. Ez ugyanis tulajdonképpen a dolmen, ami valami nagyobb dombban van. Amin tehát rajta van még a föld.

Persze kíváncsi lettem volna, mi ez, de nem tudtam volna. Így sejtettem, de nem volt részletes információm, előtte ezt nem vettem észre. Igen ám, de a tumulusig még volt vagy száz kilométer. Úgy számoltam, hogy éppen hat előtt odaérek, de tudtam, mi jöhet közbe. Végül sikerült tényleg akkor odaérni, mert nem jött közbe semmi. Az út először autópályás volt, elkerülte a városokat, aztán hirtelen olyan néptelen tájon, kis falukon ment át, hogy ott meg ezért nem volt késlekedés.

A tumulusnál egy múzeum volt, ami baj, mert be tud zárni. Szerencsém volt, mert még negyvenöt percet nyitva volt. Gyorsan végigszaladtam a dolgokon, és már zártak is. Pontosabban a külső részen, ahol ott volt a tumulus, nem is egy. Több. Sok. És még audioguide is volt. Ás az elején kicsit lézengtem, mert azt gondoltam, csak egy van. A fenét, vagy 5. A,B,C,D,E,F. Sőt. B1 és B2,...

Ezek a tumulusok tehát dolmenek, azaz sziklából épített sírkamrák, melyet földdel hánytak be. A tumulus az, ami takart maradt, a dolmen az, ami szabad. A dolmenek látványosak, de nem ez volt az eredeti szándéka az építőknek.

Furcsa dolog ez a tumulus, mert egyedül be nem mennék egy középkori kriptába. De ezek a neolitikumbeliek már üresek. Amit találtak, elvitték, de az is inkább csak fogakból áll. Ennyi idő alatt a sima csontok elporhadnak, ha nem speciális körülmények közé kerültek. Szóval egybe bementem. Nagyon gyorsan, csak egy fényképre. Ugyebár tök egyedül voltam már az egész területen.

A múzeum előtt volt egy makett a környékről, és itt tudtam meg, hogy van még pár érdekes dolog. Ebből útba esett egy több száz éves vásárcsarnok, és egy római színház. A vásárcsarnok egy falu, Pampoux közepén volt, nem volt nehéz megtalálni.

Sanxay-ben a színház kívülre esett. Sajnos egy körbekerített területen volt, múzeummal, és már bezárt. Hát nem volt más választásom, bemásztam. Kárt nem okoztam, és bocsánatos bűn.

Innentől már csak a hosszú út volt hátra haza. Már tudtam, hogy éjjel után fogok csak hazaérni. De nem baj. Megtehetem. Egyedül vagyok, és rugalmas a munkaidő. Igazából nem is baj, éjjel hűvösebb van. Érdemes volt napközben nézelődni, és későn utazni, még ha ilyen hosszú is. Egyszer a GPS ezen az úton akart átvezetni, és teljesen feleslegesen. Utána be kellett félig hajtanom egy udvarra, hogy megforduljak. Az illető nézett, hogy egy magyar rendszámos Ford befordul az udvarra Franciaország közepén, az isten háta mögött,

A napszúrásról szólva, aznap semmi baj nem volt. Pedig ugyanolyan forróság volt. A különbség, hogy előző nap szinte végig dél fele jöttem egészen déltől fogva. Aznap pedig nagyrészt észak-kelet felé. Óriási különbség.

Ezeken a területeken igazából már jártam. Egyszer ugyebár lejöttem a Poitiers-i csatáig, és most itt voltam pár tucat kilométerre. Visszafele át is mentem Richelieu városán, amiből most sokkal többet láttam. Kastélyok már nem fértek bele. Nyitva nem lettek volna. De még ha csak megnézni is állok meg, annyira késő volt, hogy már inkább siettem. Egyébként is, már mennyit láttam. És azért ide még vissza lehet jönni, annyira nincs messze.

A nap végén a szokásos szituáció: néptelen francia falvakon vágok át a sötétségben. Érdekes módon világítás sincs bizonyos területeken, ahol nagyon messze van a nagyváros. Ezen sötét szellemfalvak hangulatára sokáig emlékszek később is. Most ehhez hozzájött az, hogy egy csomó szélerőmű villogott körülöttem. Nagyon látványos. Fényképem nincs, csak Auneau polgármesteri hivataláról, ami szintén eléggé szellemesen van kivilágítva.

Az egész utazás, akárcsak a többi, sok autózásból állt, sok "ohanásból", a rohanás egy kicsit jobb értelmében. Mert ugyebár ezt magam határozom el, én akarok látni mindent. Ha akarnék, akkor elidőzhetnék egy helyen is, de én inkább sokmindent szeretnék látni. Mindez később rakódik le, és utána napokig bennem kavarog a hangulat. Dolgozom fel, amit a hétvégén még nem tudtam, olyan gyorsan történt minden. A neolitikum emlékei, Bretagne tájai, La Rochelle, Boyradville homokos tengerpartja.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

Címkék: franciaország la rochelle fort boyard tumulus bougon

2010.05.28. 11:19 Brendel Mátyás

Nantes-tól La Rochelle-ig (kis kitérővel a neolitikumba)

Vasárnap reggel mentem be Nantes-ba először. Ez így szerencsés volt, mert ott még vasárnp is fizetős lett volna a parkolás, de olyan korán mentem be, hogy akkor még nem, illetve nem is volt gond a parkolással. A katedrális terén parkoltam le, de meg kell, hogy mondjam, egész hétvégén nem voltam egyetlen templomban sem.

Az emberek turistaként sokszor mennek templomba, mivel sok helyen nincs más, amit meg lehet nézni, a templom meg annyira kézenfekvő. Hát én inkább csak az érdekesebb templomokba szoktam bemenni, és ha van más is, akkor kihagyom, mint most is.

Természetesen Nantes-nak is van egy vára, amely nyilván a Loire-t ellenőrizte anno, és emiatt lett a városnak jelentősége. Szép, erődszerű várkastély. Mivel korán volt, nem tudtam bemenni sajnos. Utána elmentem a Jules Verne múzeumba, hiszen Verne Nantes-ban született. Eredetileg ez volt a látnivalók között a legelső prioritás, de közben átterveztem a dolgot. Láttam egy Verne múzeumot Amiens-ben, és ez nem ígérkezett jobbnak. Valóban, egy aranyos kis múzeum volt, de Amiens után a külseje volt csak érdekes, nem gondolom, hogy bent lett volna bármi érdekes. Mivel tízkor nyitott, várni óriási késés lett volna, biztosan nem tudtam volna megnézni mindazt, amit terveztem.

Érdekes módon, mind Amiens-ben, mint Nantes-ban van egy nagyobb ház, egy öreg felhőkarcoló, és egyetlen ilyen, a város közepén. Mintha mindkét helynek tényleg a 19. században lett volna a fénykora, és ez meglátszódna a város építészetén is. Nincsenek nagyobb, modernebb felhőkarcolók a központban.

A Verne múzeum közelében találtam egy kis utcában egy két falfestményt, amely francia menekültektől szólt, akiket Kanadából kitoloncoltak az angolok, majd Luisianába mentek. Még nem néztem utána, de elég csúnya történetnek tűnik, hiszen miért ne fogadhatták volna be őket a franciák? A kép arra emlékezett, hogy közben Nantes-ban telepedtek le, és innen indultak el, azokról a partokról, ahol a múzeum is van. "Acadian" néven nevezik őket.

Az első számú prioritássá a nap folyamán Carnac lépett. Bár ezen is gondolkodtam egy kicsit, hiszen nemsokára megyek Cornwallba barátaimmal, és ott is lesznek kelta kövek, a Stonehenge-t pedig már láttam. Carnac egyébként is több, mint száz kilométer autózás volt észak felé. De azért elindultam.

Szerencsére végig autópálya (national route) megy, így jól haladtam. Egy helyen volt egy olyan híd (Pont Morbihan) , hogy amikor átmentem, leesett az állam. Sajnos ezeken a hidakon nincs megálló, leállósáv sem. Erre nem gondolnak. Nem csak a Kőröshegyi hídon nincs, máshol sincs.

De szerencsém volt, mert közvetlenül a híd után volt egy pihenő, ahonnan egész jól meg lehetett nézni a hidat. Sőt, fel lehetett menni rá gyalog. A specialitás ugyanis az volt, hogy a híd tartószerkezetébe beleépítettek egy gyaloghidat. Két oldalra két lépcsőt. Sajnos arra megint nem gondoltak, hogy középen át lehessen menni, így kétszer kellett nekifogni.

Azért kellett kétszer, mert egyik oldalon sok jachtot láttam, a másik oldalon meg egy nagyon is impozáns másik híd volt. Utólag kiderült, hogy az alatt még több jacht van, úgyhogy ez volt a jobb oldal. Na mindegy. Aztán még lekaptam pár képet, amikor egy pár hajó éppen át ment a híd alatt. Utána nosza, tovább!

Bretagne gránitos, szárazabb vidék. Persze sokat esik az eső, csak a növényzet kopár. Megjelennek a fenyők, de még vegyesek az erdők. Carnacban talán azért is maradt meg ennyi kő, mert körbe van véve erdővel. Tisztára olyan, mint Berlin mellett az a vidék, ahova jártunk gyerekkoromban. Roter See.

Carnacba hátulról, erdőn keresztül érkeztem, kempingek, tanyák, lovak között, az első benyomásom az volt, hogy "de arnayos ez a pár kő itt", üdítő színfolt. Az állókövek (menhir) sorokban helyezkednek el, a sorok pedig mezőkön. Ezekből több is van, és "alignment"-nek nevezik őket. Én a Kerlescant láttam meg először. Az alignmentek körbe vannak zárva, de elég jól meg lehet nézni őket. Aki be akar menni, az befizethet túrákra, de nem sok értelmét láttam, inkább mentem a saját fejem után. Úgyis sietek.

Carnacba autó nélül elég nehéz volna eljutni, de a gyors "tárlatvezetésben" is segített. Több helyen megálltam, és közben autókáztam. Nagy forgalom, dugó nem volt, parkolni mindenhol tudtam.

A Kerlescan végén van a Giant Manio, amihez gyalog el kell menni egy földúton egy darabot. Bepárásodott a kamerám, de a képeken ez nem látszik meg. És elmúlt. Huh. A mezők mellett több helyen jó térkép van, amin kinéztem magamnak, hogy érdemes megnéznem egy dolment.

A Wikipédia is megnevezi, a Kercado dolmen az, amely különleges. De megtalálni nem olyan könnyű. Az ember egy árkokkal és fasorral övezett, romantikus kis úton érkezik egy helyre, ahol kápolna, étterem és falak vannak. A bejáratot meg lehet találni, és becsületkassza van. Két eurót bedobtam. Van még egy víztorony is ott.

Sokszor hallottam, hogy bezzeg a középkorban, az ókorban milyen fantasztikus dolgokat építettek. Azt gondolom, hogy ma sokkal nagyobb, fantasztikusabb épületeket tudunk emelni. Tudnánk templomokat és dolmeneket is, csak minek. Az embert a régi, eredeti dolmenek érdeklik, és a modern felhőkarcolók, meg más dolgok. A zőjaktól azt várjuk, hogy hatalmasok, érdekesek legyenek. És azok is. A régiek meg kisebbek, de ezek az eredetiek.

A falak közötti bejárat maga is romantikus, és a dolmen végül az erdőben van. A dolmen egy sírhely, melyet sziklákból emeltek, majd földet hánytak rájuk. Legtöbbször a föld lekopik, mint például a Kermario sarkán lévő dolmenről.

Ilyen formában ismerjük őket, és látványosabbak is. De a Kercado eredeti, földdel fedett állapotban van. A tetején egy menhir, és a keleti irányban is van egy. Bár én ezt inkább délinek tippeltem.

A Kermario mezőn van egy kilátó torony, ahova fel lehet menni, és lehet látni az egész mezőt. Itt a növények érdekesek, szép "kórószerű" virágok sorakoznak a kövek között. És házak is. Meglepő, ahogy találunk itt házakat. Ezek szerint évezredekig itt éltek emberek a kövek között.

Engem leginkább az érdekelne, hogy ezek az emberek mit gondoltak. Gondolhatták, mik ezek a kövek, de pontosan még sem tudták. Félhettek. Vagy romantikusan tekinthettek vissza. Szentimentálisan. Bizonyára volt ilyen is, olyan is. Az is érdekelne, hogy hány ilyen menhir és dolmen pusztult el, és mi volt a sorsa. Amelyik megmenekült, az pontosan miért, hogyan? Mikor akarták lerombolni őket? Ki mentett meg egyet-egyet, és hogyan? Miért?

A Kermario másik végén van egy jó parkoló, ahol árnyékos helyet találtam. Itt sok család piknikezett a fenyők között. Gyerekek játszottak a sziklán, és én is ott ettem meg az ebédem. Az ember itt elábrándozhat, hogy ezek a kelták itt vadásztak, halásztak, és itt éltek hevenyészett, durva fakunyhóikban. Ahogy Asterix meg Obeliszk. :) Persze, az abszolút nem hiteles, szóval valahogy máshogy, de több ezer éve. Itt rohangásztak emberek, férfiak, nők, a maguk vágyaival, álmaikkal. És most már nincsenek sehol. Csak a táj az, ami most is ugyanolyan szép, és a kövek, amik megmaradtak.

Biztos nem gondolták volna, hogy a köveket "azért" emelik, hogy majdan egy turistabolt gazdagodjon azon, hogy idejön a sok ember, és csak-csak vesz egy-két szuvenyirt.

A menhirek után jött a tengerpart. A kőmező azért Carnac peremén helyezkedik el, még ha vannak is házak a közelben, és közöttük. A falu másik része viszont teljesen szokásos tengerparti üdülőhely: beach, hotelek, jól kinéző házak. Még pálmák is a kertekben. Annyira ugye nem vagyunk délen, de elég meleg tud lenni. A víz gyönyörű, kék. Kicsit hideg tud lenni, különösen beljebb, de meg lehet szokni. Fürödtem én már durvább helyeken is. Mivel egyedül voltam, a ruhámat úgyis mindig figyeltem, és hát a kamera is ott volt.

Carnac-kal azért sok elment a napból, erőltetett menetben mehettem már csak La Rochelle-be, ami elgé messze volt még onnan. Megálltam Guerande-ban, mert a francia tanárom mesélte, hogy itt só termelnek, és érdekes. Hatra érkeztem, még az ajándékbolt nyitva volt, és visszajött egy turistabusz, de én nem mentem. Erre már nem volt időm. Meg szrintem késő is volt már hozzá. Nem baj, olyan szörnyen sokat em tudnak hozzátenni a látványhoz. Egyébként máshol is láttam ilyen sós medencéket, de itt van a legtöbb.

Saint Nazaire teljesen kimaradt, csak a hídnál álltam meg. Északról nézve gigantikus a látvány. A hídon megint nincs megálló (nesze neked Kőröshegyi híd!), pedig impozáns a látvány: apály van, és a tenger teljesen visszahúzódott. Nagy, agyagos felületek rajzolódnak ki, érdekes mintákkal. Két oldalt két város, középen a Loire, ami itt már inkább öböl, mint folyó.

La Rochelle még messze volt innen. És nem is volt jó az autópálya. A national route szaggatottan volt kétsávos. A GPS tudott egy rövidebb utat, de gyanús volt, mentem a táblák után. Szerintem a GPS bevitt volna a susnyásba, és a végén hosszabb lett volna. Egy helyen a kétpályás részen szembe jött egy autó. Később megértettem: igen, a következő körforgalom kicsit komplikált volt.

A szállásom nem is La Rochelle-ben volt, hanem Angoulins-ban, ami még délebbre van. Az autópályán mondjuk szépen kikerültem a várost, de izgultam, odeérek-e sötétedésre. Éppen sikerült. A hotel helyett a tengerpartra mentem, hogy megnézzem a napnyugtát. Egy csúnya, mocsaras részen kellett gyalog átvágnom. Atzán valódi strandra értem, de az apály még mindig nagy volt, és nem igazán volt szép a tengerpart.

Este hányinger jött rám, arra gondoltam, hogy az autóban megromlott az étel, vagy az egyik vécén fertőzést kaptam, mert nem lehetett kezet mosni. Meg arra, hogy grapefruit lét ittam, ami nem is volt hideg, csak meglepődött a gyomrom. De a hányás nem akart abbamaradni a grapefruitlé után sem. Sétáltam. Lefekdödtem, émelyegtem.

Nyilvánvalóan napszúrást kaptam, és aggüdtam, mi lesz másnap. Hiszen ugyanolyan meleg vár rá, és ugyanolyan sok program. Az utolsó napomat vajn teljesen elrontja a napszúrás?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

Szólj hozzá!

Címkék: franciaország nantes saint nazaire dolmen sólepárlás carnac menhir guarande

2010.05.26. 23:24 Brendel Mátyás

Kirándulás Bures-től Rennes-en át Nantes-ig

Hosszú hétvége volt Franciaországban. Igazából nem túl szerencsés a hosszú hétvégék eloszlása, pláne nem idén. Eleve egy csomó ünnep van májusban és júniusban, de idén ezek közül sok hétvégére esik. Aztán a Bastille-nap, és nincs több. Augusztusban van valami, ami megint mindig hétvégáre esik. A vallási ünnepeknél ugyebár sokszor nem a dátum, hanem a hét napja a fix.

Nos, a mostani hétvége egy kivétel, de alig volt idő felkészülni. Végül is nem is nagyon kellett. Úgy határoztam, hogy amikor látom az időjárás.előrejelzést, akkor foglalok hotelt. Még nincs csúcsidő, nem lehet probléma. Ez így is volt, szerintem akár foglalás nélkül is nekiindulhattam volna.

Mivel az idő kivalló volt, és tavaly kimaradt a tengerpart, ezért most az jött sorra. Igazán sajnáltam volna, ha nem jutok el az Atlanti Óceán partjára, mivel egy ideig nem volt kocsim, amikor meg lett, már nem volt jó idő. Nos, idén nyáron ez nem lehet kifogás. Azért Nantes nincs közel, La Rochelle-lel együtt több, mint ezer kilométer, és akkor ennél biztosan több a kitérőkkel. Kinéztem elég sokmindent, igazából alig volt időm a három nap alatt is mindent megnézni. Sokminden kimaradt.

Volt viszont megint sok meglepetés útközben. Szokás szerint off-highway mentem, így mindenféle városok kerültek elém. Ilyen volt például Mayenne, amely egy igen gyönyörű kis város egy folyó partján. Amikor a hídon átmentem, muszáj volt megállnom.

Utána Rennes volt a cél, ami nem volt benne akkor, amikor St. Maloba mentünk. Benne lehetett volna, de egy kicsit hosszú lett volna. Most viszont az autópályán kívül eleve erre vitt a GPS. Azonban találtam egy olyan dolgot, hogy "cidre" múzeum a GPS-ben, és arra vettem az irányt.

A múzeumból nem lett semmi, Domagne aranyos kis falu, és van ott egy cidre-gyár, de semmi múzeum, és nem is nagyon érdekelt, túl késő volt már. Egyébként azért annyira nagyon nem is tudtam elképzelni semmi igazán érdekeset egy ilyen múzeumban.

Viszont nem baj, hogy így mentem, mert csak így mentem keresztül Vitre városán, ami igazán megérte. Ebben a városban simán el lehetne tölteni egy teljes napot, nagyon aranyos, nagyon szép, nagyon középkori. Van természetesen várkastély és sok középkori utca, és persze sok étterem.

Aztán még a nap végén csak eljutottam Rennesig, amely nyilvánvalóan egy akkora város, hogy szinte kár benne egy órát eltölteni, ahogy én tettem. De már nem volt választás. És igazából így is jó volt.

Rennes már bretagne-i város, igazából a breton központ, itt is van a breton parlament. Bretagne már kicsit dombos vidék, élvezet volt vezetni. A helyi rádió pedig szintén élvezet volt, csupa érdekes szám. Se nem a legújabb slágerek, és nem is a szokásos slágerrádiós dolog, hanem érdekes, kevésbé ismert számok. Néha ismeretlen meglepetések, néha ismerős, régi dalok.

Még Vitre-ben volt egy bolt, ahol akartam venni egy grafikát, de ki volt írva, hogy ha nincsenek ott, akkor a szomszédban kérdezősködjünk. A szomszédban meg az, hogy emitt keressük őket. Nos, Rennesben egy vásárban találtam régi képeslapokat, és nagyon örültem, hogy tudtam venni Vitre-ről is egyet és Rennesről is.

Nos, ebből persze az is kiderül, hogy azért már egészen jól tudok franciául, mert hát azért a piacon a lány, aki árult, az franciául beszélt, és egészen bonyolult dolgokat sikerült lekommunikálnom vele.

A Rennes-i képeslaphoz előbb körbe kellett néznem, merthogy azért olyat akartam venni, amelynek a helyszínét láttam, és felismerem. Nos, ez a Porte Mordelaise lett, vagy bretonul Porzhiu Morzhel. Ugyanis természetesen bretonul is ki vannak írva az utcanevek.

Egyébként amellett, hogy megint fantasztikus középkori utcácskák voltak a belvárosban, és természetesen tele étteremmel, valahogy ezen a napon meglepően sok blődség volt ezeken az utcákon. Lányok, akik aerobicoztak, egy srác, aki biciklizett. Lehet, hogy valami általános, vicces sportnap volt. Egy férfi parókában, nagyon homokosnak beöltözve. Egy helyen meg egy olyan kis kapu mögötti kis belső kert, hogy érdekes is volt, meg azért eléggé elhanyagolt is, és nem mertem bemenni, mert nagyon füves-tanyának nézett ki, és esetleg veszélyesnek is. Több helyen láttam egyébként csöveseket még.

Amikor a kocsihoz mentem, egy utcával arrébb egy pontosan ugyanolyan francia Ford Escort parkolt, még a vonóhorog fedele is hiányzott neki, akárcsak az enyémről, egészen megzavarodtam, majdnem elkezdtem kinyitni.

Nantes-ba késő este érkeztem, de minden rendben volt. Megint szükséges volt a francia-tudásomra, mert egy autópályához közeli, de belvároson kívüli hotelt választottam, amelyet egyébként teljesen tengerészes stílusban alakítottak ki. Nos, itt persze a recepciós nem tudott angolul, mégis mindent lerendeztem.

A hotel jó választás volt, hiszen autóval könnyen elérhető volt, olcsó volt, és nekem nem volt fontos, hogy a városban legyen. Nem is mentem aznap már be Nantes-ba. Ez már a második nap története.