Île-de-France

Egy hete értem vissza a szokásos, éves síelésről-snowboardozásról a haverokkal. Most Olaszországban voltunk, a Dolomitokban. A helyszín egy pár napos huzavona, egyezkedés során alakult ki, nem feltétlenül volt optimális, de erről inkább a következő post fog szólni. Itt most az odaútról írok.

Azt találtam ki ugyanis, hogy ha már elautókázok ilyen messzire, akkor nem lóhalálában fogom, nem egy nap alatt (mint a többiek tették), hanem hozzáadok még pár napot, hogy úgymond "quality time" utazás legyen belőle. Ehhez hozzátartozik még az is, hogy szállást is foglaltam, mert azért márciusban nem alszok kocsiban, illetve általában is úgy vagyok vele, hogy ez a kocsiban alvás kicsit húzós, határeset. Nyáron, strandolással, melegben, ha éppen spórolósabb kedvemben vagyok, lehet, hogy visszatérek még rá.

Az első szállást Németországban terveztem, mivel valamivel olcsóbb. Freiburgot néztem ki magamnak, ebben a csücsökben még nem jártam. Második szállásnak Innsbruckot választottam, mert közel akartam lenni a végcélhoz. Utolsó napon fel kell menni a hegyekbe, akármi gond is lehet - gondoltam. Megsúgom: nem lett, és ez a választás kicsit szuboptimális lett, de nem sült el rosszul.

Utazás előtti héten lebetegedtem. Reméltem, hogy kigyógyulok, de végül lázasan indultam neki. Azon is gondolkodtam, hogy várok még pár napot, vagy egyáltalán nem megyek. A foglalásokban csak pár euro volt, a síszállás sem volt igazán drága.

De aztán belevágtam. Azt ugyanis nem tudtam, hogy mikor gyógyulok meg. És az nem hangzott túl jónak, hogy egy-két nappal később, ki tudja milyen állapotban, lehúzom az egész utat, sokkal gyorsabban. Az egész síelést lemondani meg azért tűnt butaságnak, mert hát az ember egyszer síel évente, mégiscsak nagy élmény, meg a barátok, meg azért abban mégiscsak volt némi pénz. A szabadságot meg már kivettem.

Úgy tippeltem egyébként, hogy csak meggyógyulok, a síeléseknél eddig még sosem voltam teljesen beteg, valahogy az ember szervezete, ha fontos, legyőzi a bajt. Arra is gondoltam, hogy otthon feküdni lázasan, vagy az autóban ülni, majdnem ugyanaz. Otthon unalmasabb. Az autóban talán veszélyesebb, de annyira nem voltam lázas.

Nos, végül a dolog jól sült el, mert nem lettem rosszabbul, és már a második napon kifejezetten jobban éreztem magam. Az első nap, még lázasan, begyógyszerezve hajtottam át Franciaország nyugati részén, Nancy-n keresztül. Nancy-ben megálltam, és körbenéztem. A sok különféle város után annyi érdekesség van itt, hogy nagyon sok diadalív van. Ha jól vettem ki, akkor egy körgyűrűben veszik körül a belvárost, gondolom, a hajdani városfalat követve. Nem tudtam persze végignézni ezeket a diadalíveket, mert nem volt rá időm.

Ami igazán kellemes meglepetés volt, hogy a Place Stanislas milyen jól néz ki. A giccsesség határán van, de nagyon impozáns, és kompakt. Ezt a teret a Franciaországban menedéket találó lengyel királyról nevezték el, ha jól gondolom, ő is építette. Ez a tér azért tapasztalt utazóként is egészen kellemes élmény volt.

Este átléptem a Rajnát, amely itt még nem olyan nagy, de már nem is olyan kicsi, egy gátrendszern-hídon kell áthaladni, és természetesen semmiféle határ nincs.

Utána már Freiburg következett, ahol kicsit tévelyegtem a fogadó miatt, de egyébként nagyon kellemes kis helyen volt Freiburg előtt, egy kis faluban. Egy Gasthaus volt, amelynek fogadójában vacsoráztam is, valami nagyon édes gombócot és hűst, mesterkélt szósszal. Hát ez nem volt jó választás. De a Landgasthof Rebstock mégis jó volt, nem volt drága, kedves kiszolgálás, biztonságos környék, és tiszta, nagy, kényelmes, hagyományos szoba. Kocsival ez így totál megfelelő volt, nem kellett nekem Freiburgban lennem. Ha akartam volna, este még bemehettem volna, de reggelre halasztottam.

Freiburg nagyon aranyos, németes város, sok toronnyal,villamossal, egy münsterrel, és az utcán egy csatorna-patak rendszerrel. Itt eltöltöttem pár órát, majd irány a Fekete-erdő.

A Fekete-erdő ízelítő volt az Alpokból. Helyenként némi hóval is találkoztam, és gyakoroltam a szerpentint is. A kocsin nyári-gumi volt, és sem itt, sem később nem volt ezzel gond. Ezt sikerült letesztelni.

A Duna-forrásokat akartam megnézni. Az ember utánanézhet a Wikipédián, hogy van vagy három. Az elsőt, a Berg forrást (Berg-quelle, a Berg a patak neve, de a hegyekben van:) viszonylag nehezen találtam meg, mert ugyan a GPS-koordinátákat bepötyögtem, de hogy hogy lehet megközelíteni, az nem volt triviális. Belefutottam egy olyan földútba, amelyen nem akartam ebben a még jeges, havas, és sáros időben felmenni. Utána egy másik irányból közelítve kiderült, hogy totál könnyedén megközelíthető egy kis köves úton, és a forrásnál még Gasthaus is van. Lehet ott aludni, vagy ebédelni. Ezt kihagytam. Nos, tehát megvolt az a forrás, ahonnan ered a Duna, ahonnan folyik a sok vízből, valójában csak egy pinduri Budapestre. Egyébként vittem magammal vizet, kesernyés, érdekes forrásvíz.

A második forrást, a Brigach forrását nem találtam, ezt így nem is ragozom.

A harmadik, a donaueschingeni triviális, és sokan ismerik. Az egyébként furcsa, hogy ott van ez a DUna-forrás, és ott folyik mellette a Brigach, ami ekkor már egy kisebb folyó, és akkor azt mondják, ez a forrás a Duna forrása, és nem az a folyó, ott ötven méterrel arrébb (abba folyik bele). Egyébként meg az is furcsa, hogy a Dunát fentebb Bergnek vagy Brigachnak nevezik. Szerintem a Berg forrás az "igazi", na.

Ez az utazás - úgy tűnik nagyrészt - folyókról szól, mert a következő állomás Schaffhausen volt, ahol csak a vízesésre volt időm. A svájci határ átlépésekor jól megnézték a kocsimat, hiszen a történetem elég furcsa volt: egy férfi, egyedül, német útlevéllel megy Olaszországba Franciaországból, egy magyar kocsival, amelyhez magyar papírok és jogsija van. Ráadásul síelni megy, de nincsenek sílécek a kocsiban, mert a snowboardot a barátok hozzák. Namost erre egy svájci határőr azért átkutatja a kocsit. Mivel semmi takargatnivalóm nem volt, türelmesen vártam, mire megnyugodott. Időben egy kis kiesést jelentette, és időben kicsit szűken voltam.

Ekkor gondoltam úgy, hogy ez az Innsbruck dolog nem volt jó ötlet, túl nagy ez a második napi szakasz, és a harmadik napra szinte alig van valami. De Schaffhausent meg kellett nézni. Egyébként pont az a lehajtó le volt zárva, szóval ennyivel is tovább tartott a késésem.

A vízesés sokkal impozánsabb, mint gondoltam. Belépő nélkül is lehet látni belőle valamit, de azért az igazi az, ha belépőt veszünk a "várba". Mondjuk egy olyan forgóajtó van, amit át lehetne lépni, de én már jó ideje tökéletesen becsületes ember vagyok. Ha belépőt kell venni, akkor megfizetjük. Igazából a hajóra kellett többet fizetni, és még az is időbe került. De azért ezt nem volt szabad kihagyni, ez tudtommal Európa legimpozánsabb vízesése. Nem magasságban, hanem talán a legnagyobb vízhozammal rendelkezik, egy említésre méltó szintkülönbség mellett.

Tervben volt még Lichtennstein, és a Rajna torkolata a Bodeni tónál, de ez utóbbit idő hiányában odafele kihagytam. A bodeni tó mellett elhaladtam, de nem biztos, hogy a legszebb helyet láttam. A Rajna torkolata madártávlatból igen látványos - láttam erről egy dokumentumfilmet - de azt nem tudtam, hogy kocsival mit lehetne itt megnézni. POI, múzeum vagy ilyesmi nem volt.

Találomra próbáltam megközelíteni, és egy mocsaras, kempingezős helyet találtam csak, ahonnan lehet látni a Rajna benyúló gátjait a tóban, de elég lapos, és már sötét is volt. Ez azért nem feltétlenül érte meg. Mondjuk nem is került sok időbe.

Sok időbe az került, hogy a bodeni tó déli partján sok városon kellett keresztül menni. Itt igazán nem haladtam jól. Utána megint német területeken jártam, az a rész jó volt. Aztán valahol át kellett, hogy vágjak megint az Alpok egy részén, ami igen szerpentines rész volt, igen késő volt, és siettem. Végül odatelefonáltam az Innbrucke-Gasthofnak, és megnyugodtam, hogy nem kell sietnem. Innentől nyugodtan mentem le Innsbruckba. Igazából előtte sem kellett volna kockáztatni, hülyeség volt a szerpentinen túl gyorsan menni.

Az Innbrucke-Gasthof a belvárosban van, hibája, hogy nincs parkolója. Van a közelben egy Waldorf kínai étterem, és ott parkoltam le. A személyzet kicsit ugrált, pedig már késő este volt, senki nem jött az étterembe. Végül ott vacsoráztam, és akkor ők is örültek, meg én is megkaptam éjjelre a kiváló parkolót.

A Gasthof egyszerű szállást ad, közös zuhanyzóval, ami rendben volt. Az ilyenre nem vagyok finnyás, ha van víz, ha nem mocskos, és ha nem kell várni. Itt rendben volt. Ritkán volt eddig ezzel gondom. Valószínűleg nyári, mediterrán szállásoknál ez már komoly gond lehet.

Lementem sörözni egyet, és hát a kocsmában ott sakkoztak az emberek és a tulaj. Lassan én is bekapcsolódtam, és bár régen schnelleztem, idővel mindenkit megvertem, kivétel a fő, rutinos rókát. Őt is megvertem egyszer, de utána ki is kaptam tóle. Ez egy igazán jó este volt.

Az este poénja az volt, amikor kimentem a kocsihoz törülközőért. Tudni kell, hogy Douglas Adams a Galaxis utikalauz stopposoknak c. regényt Innsbruckban találta ki. Namost, nem teljesen lehetetlen ötlet, hogy ebben a szállóban szállt meg, és kiment törülközőért, és utána "egy szál törülközővel" jött vissza a Gasthofban, és ez olyan, mintha tényleg csak törülközővel járta volna a világot. Nem sok valószínűsége van ennek a fikciónak, de érdekes ötlet, nem? A tulaj jüt nevetett rajta.

Másnap reggel megnéztem Innsbruckot. Nagyon alacsonyan szállnak a repülőgépek, ez kind of eléggé meghatározó jelenség. A másik, amin elcsodálkoztam, hogy ez a város honnan a fenéből volt ilyen iszonyatosan gazdag. Ugyanis a belváros nem csupán a klasszikus németes stílust adta, hanem igencsak cicomás, gazdagon dízszített házak is előfordultak. Ugyanez a megdöbbenés lett urrá rajtam, amikor később a kastélyt néztem.

A kastéllyal szemben nagy elvárásaim nem voltak. Gondoltam, egy kis kastélyocska, megnézzük, ráérünk, egyszer vagyunk itt, miért ne? Ehhez képest, a Schloss Ambras kívülről érdekes, aranyos, a páváikkal emlékezetes. Nem akartam igazán bemeni, de utólag igazán kár lett volna kihagyni.

Belülről ugyanis olyan gazdagságot láttam, hogy, mint már arra utaltam, leesett az állam. A francia kastélyokhoz képest is bámulatos a spanyol-terem, a felső kastély belső udvarának díszítését pedig nem is tudom mihez fogni.

A Reneszánsz kastélyban láttam ugyebár egy korallos szobrot, ami a kiállítás fénypontja volt, itt ilyenből volt vagy egy tucat. Szóval, kérem ez megint, rutinos, Loire-menti kastélyokon edzett ingerküszöbömnek is igencsak érdekes volt.

Innsbruckból kifele menet més a sísáncot érdemes megemlíteni, ami hát nem minden városban van,m és ahonnan jó a kilátás. Persze Innsbruck panorámája nem olyan fantasztikus, inkább csak a hegyek látványosak.

Svájcon kívül sehol nem vettem autópálya-matricát, vagy nem fizettem a kapunál, mert ugye nem siettem annyira, és látni akartam a vidéket. A Brenner-hágónál azért ez kissé húzós volt, mert az út szerpentines. Nem tudom, láttam-e többet, mint mások, de hát erre a kis szakaszra csak nem fizetek heti matricát. Volt pár zép kis kanyar, az biztos. Az autópálya végig felettünk ment, én meg ide-oda kanyarogtam alatta. A legmagasabb ponton elkezdett havazni, és már-mr tartottam tóle, hogy baj lesz a nyári gumikkal. Hólánc volt nálam, de száz kilométert nem lehet abban levezetni.

Volt a terveim között Verona, de a Schloss Ambras miatt az már kimaradt. Még Bozen lehetett volna, de arra gondoltam, majd úgyis lemegyünk. Inkább felmentem Pellegrinóba idejében.