A síterep San Pellegrinónál, a Tri Valli tulajdonképpen egészen nagy. Az egyik kis felvonó a szállás mellett volt, onnan jól el lehetett érni még több sípályát, majd át is lehetett menni a másik oldalra, ott fel a lanovkával a hegy másik oldalára, ahol még több pálya volt. Még lentebb egy másik felvonó és egy másik pályarendszer is volt, de ott sosem voltam, ha jól tudom, más sem.
A baj az volt, hogy március végén már túl meleg volt, és kifogtunk egy nagyon szép, napos, az átlagnál kicsit melegebb hetet. Hó volt, mert még a megérkezés napján is esett, de hét közben nappal túlságosan olvadt.
A szállás nem igazán volt jó, mert nem volt se mosogatógép, sem sütő, de még egy mikró sem. És a mikró az tényleg nagyon hiányzott. Az emberben manapság már csak akkor tudatosul, ha nincs. A szállásban volt egy kötelező szauna-használat, 37 euróért, ami azért nem volt szép az Intersítől. Mert ez a brossurában nem szerepel, és a szerződésben lehet, hogy volt, de ugye nem voltunk elég kritikusak, amikor átnéztük. Voltak azért, akik hoztak fürdőruhát - ugyanis egy elég nagy szauna volt, sok vendég volt ott egyszerre - és használtam, de azért az ember nem mindig akarja snowboardozás után még ezzel is fárasztani magát. Pláne, hogy többnyire kicsit fájt a torkunk, meg ilyenek. Mások nem használták, ami azért érthetetlen, mert azért ha már kifizettünk, akkor lementem volna pár este, ha beledöglök is.:) Voltak, és az elmúlt évek során sokan is, akik nem is síeltek, vagy csak viszonylag keveset. Számomra ez is érthetetlen, de nem az én dolgom. Tulajdonképpen ők a társaságért jöttek, vagy a családhoz tartoznak, és ezért jöttek - továbbá részben emiatt nem tudtak annyit síelni. De ez sem az én dolgom. Magam kicsit elütök a társaságtól, mivel én snowboardozok. Ezért általában külön utakon, pláne, hogy off-piste megyek. Idén ráadásul én egyedül vettem jegyet a nagyobb, Dolomitok területre. Ez jó ötletnek bizonyult, mivel autóval voltam, különféle más helyekre tudtam elmenni. A meleg hét egészében jók voltak az utak. Ugyanakkor ez azt jelentette, hogy még inkább külön boardoztam, kivétel az első, és az utolsó nap. Az utolsó nap még együtt is mentünk, ami azért jó volt a sok nap után, amikor a magam útját jártam. A végén már csak elfáradtam, szép befejezés volt.
Az első napon is a környéken boardozam. Felmentem a gondolával, aztán azon gondolkodtam, hogy le lehet ott menni ugyanazon a hegyoldalon. Őrültségnek tűnt, de mások is lementek. Aztán ráadásul odafent egy rock-zenekar játszott élőben, és én elfelejtettem a fényképezőgépet. Megkérdeztem, hogy csak négyig játszanak, és másik nap le, szóval le kellett menni toronyiránt a szálláshoz. Ami sikerült is. Aztán vissza kocsival, és éppen elkaptam a zenekar végét, mert azért még sem egészen játszottak négyig.
A három napon két másik pályára mentem el, ezek közül az egyik a Marmolada, a Dolomitok legmagasabb hegye, 3343 méter magas. A kocsikázás során mindig mindenféle kis falukon mentem át, melyek változatosak, és szépek voltak, mindenféle érdekes kis felfedezéssel. Emiatt is érdemes volt eljárni. Egyébként pedig tényleg nagyon kényelmes dolog, hogy a snowboard bent volt a kocsiban, vihettem váltóruhát, italt, ételt, visszamehettem a kocsihoz, ha lehetett, és teljesen kényelmes és szabad voltam. Én mondom, nagyon frankó dolog ez, a nyugati, jóléti civilizáció egyik fénypontja.:)
A Marmolada felé menet például egy ilyen jégcsapos, befagyott vízeséses völgyet fedeztem fel, csak azért, mert a GPS azon az úton akart vinni. Az igazi út elment balra, majd a völgy felett a hídon át. Nagyon szerpentines volt. A GPS számára egyrészt a völgybeli út járható volt, ami igencsak tévedés, hiszen még gyalog is veszélyes volt egyes helyeken, a másik, hogy a híd és a völgy kereszteződése számára igazi kereszteződés lehetett. Így érthető, hogy a szerpentin helyett az egyenesebb völgyet választotta.
A Marmoladán gyakorlatilag egy pálya van. Az egész egy lanovkával kezdődik, majd átszállás egy másikba. A második gondola után egy étterem van, ahol egy első világháborús múzeum is található. Ugyanis az osztrákok itt beásták magukat. A kiállítás elmagyarázta, hogy itt persze nem valami nagy háború folyt, de a hegy a kilátásával fontossá vált, mivel a környéket át lehetett látni. Lassan kiépítettek egy teljes jég alatti várost, amely a pálya alatt volt. Sok alagúttal és kamrával. Persze azóta ez már nincs meg, a kiállítás a liftközpontban volt, nem a helyszínen. A helyszínen ragyogó hó, és pálya volt.
Innen még egy utolsó gondolával lehetett felmenni a csúcsra. A felső gondola állomás nem egészen a csúcson volt, de annyira közel, hogy az epólet magasságával ugyanolyan magasan voltam. Itt azért lehet érezni egy kicsit az oxigénhiányt. Egészségesen persze nem kapkodja az ember a levegőt, de ha elfáradok a cipőfűző bekötésében, akkor ott valami nem normális.
A Marmoládához azért odamentem közelebb. Szép volt a világ tetején így sétálni egyet. A kilátás gyönyörű, sok heggyel, a befagyott víztározóval, sziklákkal, hófúvással, napsütéssel.
A Marmolada tetején piros pálya van, nem olyan nehéz, a hó porhó, és gyakorlatilag a hét folyamán ez volt az egyetlen hely, ahol a hó tökéletes volt. Le lehetett jönni a második állomáshoz, és így menni körbe-körbe. Igaz, ehhez egy alagúton át kellett csúszni, ahol általában csak végigrugdostam a boardot, mert nem lehetett olyan sebességgel bemenni, hogy végig sikoljak.
Az étteremben ettem egy puliszkát gombával, ittam egy kis bort, jól esett. A Párizsi árakhoz az itteni szuper-magashegyi árak sem voltak drágák. Az egy üvegecske, értsd pohár kis bor meg hozzáadott az élményhez. A ritka levegővel együtt kissé más tudatállapotban snowboardozik az ember.:) De nem veszélyes.
Lemenni nem nagyon lehetett. Ugyan volt lentebb is egy lift, de az nem jött fel a második állomáshoz. A teljes lemenetel pedig rémálom volt, hiszen lent annyira olvadt, hogy vizisíelni lehetett. Előfordult, hogy átmentem egy pocsolyán. Ráadásul a gondolára először nagyon sokat kellett várni. Máskor nem, de azért ezt sem érdemes kockáztatni.
A végén nagyjából utolsóként jöttem le a hegyről, a nap még nem is nyugodott, korán volt záróra, időbe telik, mire mindenki lemegy a hegyről. A hegyi "rendfenntartók" kísértek lefele, ami kissé stresszes volt, mert emiatt állandóan menni kellett. A snowboarddal a nap végén pedig a piros pályán azért nehéz sok-sok kilométert lemenni. Legszívesebben leültem volna tíz percre, de akkor ennek az embernek meg várakoznia kellett volna. Lehet, hogy ez a dolga, de mégis.
Másnap a Sass Pordoinál voltam. Nem ide akartam menni, hanem még messzebb, de megláttam ezt a sziklát kétezer méter magasan, és úgy döntöttem, körbenézek. Láttam a térképen, hogy van itt egy nagy szikla egy lanovkával, de nincs pálya. Node itt is volt egy lehetőség, hogy a szikla jobb oldalánál le lehet jönni. A gondolából lehetségesnek látszott. Az egyetlen kérdés az volt, hogy a völgy-gerinc azon pontjára, amely a gondolából még látható, el lehet-e jutni a szikla tetejéről hátul, egy kerülő-úttal. Mert persze a sziklán leugrani, azt nem tudok, nem akarok. És igazából egy szakadékba se szeretnék esni, sőt, egy szakadék mellett se szívesen boardoznék. Sőt, még csak olyan helyen sem, ahol nem lejt végig.
Hát board nélkül megnéztem a dolgot, és nagyon húzós volt, de semmi igazán veszélyes. Az igaz, hogy bakancsban alig tudtam visszamászni, de szakadék nem volt. Igazából felesleges és nagy fáradtság volt így leellenőrizni, de ez volt a biztonságos. Hát ezek után boarddal is lementem. Itt megint mások is mentek, nem csak én, láttam, hogy nem lehetetlen, nem veszélyes a dolog, csak éppen nem ajánlott.
A snowboardozás előtt elhatároztam, hogy nem csinálok én kockázatos dolgot, ehhez képest az első nap elmentem valami fenyvesbe, ahol nagyon félrementem, és sokat kellett visszagyalogolnom a pályához. A Marmoladanál egyszer egy három méteres szikla tetején lyukadtam ki, és le kellett ugranom a hóba. Egy hasonló sziklába botlottam utolsó napon San Pellegrinónál, a Falcade felé lévő terepen.
De valójában annyira nem kerestem a veszélyt. Mindez az off-piste, a mély hó a sziklák között nem olyan veszélyes, pont a mély hó miatt. Itt az ember legfeljebb hempereg egyet, vagy ledől a hegyről, vagy nekidől a hegynek. Talán, amikor csúszik öt métert, abban van valami, de azért a pálya sokkal veszélyesebb. Igazából sokkal inkább utálok elesni a piros pályán. Vagy a nap végén, amikor nagyon fáradt vagyok, még a zöld pályán is el tudok vágódni. Van, amikor pont azért, mert túl lassan megyek. Itt meg aztán el lehet törni a lábat.
A mély hóban annyi történhet, hogy az ember olyat bucskázik, hogy kifordul valamije, vagy a gerince, de ilyet csak egyszer estem. Meg a lavina. Hát az halálos, de ritka.
A mély-havas esés a Sass Pordoinál volt, már a könnyű részen. A legjobb érzés a mély hóban hajókázni, csak éppen ez az egész délnek nézett, és olvadt. Szóval a mély hó elég sűrű, nehéz volt, és ezért, ha egy kicsit megfogott, akkor nagyon. És akkor bucskázik az ember.
De a Sass Pordoi tetején azt a kilátást, azt semmi nem pótolja. vagy a Marmoládán. Azok a hegyek, az az oxigén-ritka, tiszta levegő, az a magasság. Akik azt mondják, hogy szükségük van transzcendenciára, meditációra, tudatállapot.váltásra, hát itt az ember mindenféle vallásos becsapás nélkól megkapja: az a nézet, amikor minden felett vagyunk, felemelő, az oxigénhiány pedig egyfajta másik tudatállapot. Csend van. És amikor az ember csak a lesiklásra koncentrál, mert olyan gyönyörű, vagy olyan nehéz, vagy mindkettő, az egy olyan flow-élmény, amit aligha lehet vallásos maszlaggal pótolni. Egy ateistának semmi szüksége nincs erre, ha valami olyat művel, mint a síelés vagy snowboardozás.
A Pass Pordoinál az étteremben németeset ettem: disznósültet, sört, Sauerkrautot. Ez ugyebár Tirol, itt ez a kaja normális. hasonlóan félig német Bolzen, vagy Bolzano is, ahova másnap látogattunk el. Az építészetében azért sok olaszos benyomás is van, és ettől lesz érdekes, mert hát végül is se nem német, se nem olasz, hanem Bozen. A másik nagy látványosság, ahogy a hegyek körbeveszik a várost. Így azért egy szimpla vár is máshogy néz ki.
Ettünk fagyit, és ebédeltünk egy olasz trattoriában is. Tésztákat ettünk, én például tengeri sünöset. A tengeri sünt ugye ismertem, de készételben még nem ettem, szóval érdekes volt. Azt nem mondanám, hogy tisztán finom, hanem érdekes.:) Erről jut eszembe, egyik este Moneában voltunk pizzázni, mert Miki nem akart főzni. Ott pizzákat ettünk, azért más volt, érdekes volt, és jó volt.
Bozenben még, amit meg kellett nézni az Ötzi. Ő ugyebár egy négyezer éves ember, a kőkor-bronzkor környékéről, akit az Alpokban találtak meg mumifikálva. Mint kiderült, a határ olasz oldalán, ezért itt Bozenben nézhető meg egy csak róla szóló múzeumban. Először azt gondoltam, hogy most olyan nagyon sokat nem tudnak róla mutatni, de meg kellett döbbennem. Ugyanis Ötzinek volt csákánya, íja, nyila, ruhája, csizmája, lábszárvédője, mindene. Aztán volt még tarsolya nyírfakéregből, szerszámai, és közöttük egy multifunkcionális, cserélhető hegyű valamije is, amely annyira szofisztikált volt, mintha a Bosch gyártotta volna. Már azon kívül, hogy fából volt a nyele.:)
Másnap megint a Marmoladához mentem. Annyiban volt más a helyzet, hogy a másik oldalról közelítettem. Mentem egy pár fordulót az oldalsó pályákon, de nagyon olvadt. Itt kellett leugranom a szikláról is egyszer. Aztán kénytelen voltam lemenni a völgybe, hát ez volt aztán a vizisíelés. Szerencsére legalább várni nem kellett, nem volt senki a gondolánál.
Odafent milánóit ettem, és megint egy kis borocskát ittam. Ja, érdekesség itt török vécé volt, kétezer méter magasan. Nem tudom, de nekem ez volt idáig a legmagasabban fekvő török vécé.:) Vettem valami porcelán souvenirt, ami azért merész dolog volt tekintve, hogy egész nap boardoztam. Megint az utolsók között jöttem vissza, de szerencsére csak félútig kellett, ott várt a kocsi, nem lent.
Az utolsó nap, mint mondtam, a többiekkel együtt boardoztam, találtam Falcade felé is egy kis játszóteret magamnak, ahol porhóban jöhettem le off-piste. Itt is van egy víztározó, a kilátás fantasztikus, és a Marmolada is látszódik hátulról.
A közösségi életben én csak részben vettem részt, mivel mindig iszonyatosan fáradt voltam. Azért volt némi beszélgetés, főztem is, a szaunázás is volt, és párszor a pókerben is részt vettem. A legjobb beszélgetés meg persze az utolsó éjjel alakult ki, amikor azért aludni kellett, mert másnap csak el kellett indulni időben. Akinek Magyarországra vagy Németországba kellett mennie, annak azért, nekem Svájcba, de mint kiderült, oda is érdemes volt sietni. No de erről legközelebb!
Szerencsére takarítani nem kellett. Persze ez is ötven euró volt, de szerintem megéri. Egy ekkora apartmant takarítani, amikor egy hétig óriási piszkot csináltunk benne, az azért nehéz dolog. Még lepakolni is éppen elég volt, aztán indulnunk kellett.
