Több éve egy bizonyos baráti társasággal járok síelni, csak éppen pont azóta nem blogozok. A társaság a SZTAKI-ból jött, de csak számomra, mert egyébként főként egy fizikus évfolyamból áll, lényegében egy barátom - nevezzük az egyszerűség kedvéért Istvánnak - sítúrás baráti köréről van szó, melybe én belecsöppentem a SZTAKI-ban.
Idén Puy Saint Vincent lett kinézve, ami nekem igen előnyös volt, hiszen itt van a Francia Alpokban. Nem éppen közel, de még így is számomra volt a legközelebb. Így például én értem leghamarabb haza a végén.
Mégis, az út nem volt egyszerű, és a szervezés sem. A snowboardomat például Magyarországról hozta valaki, akik onnan buszozott. Voltak, akik Hamburgból jöttek, Istvánék pedig Angliából, és megszálltak nálam, ami merész vállalkozás volt, lévén, hogy csak egy hotel-szobában lakok, de egy évben egyszer (kétszer) be lehet vállalni. Úgy kellett éjjel beslisszanni a szállodába, a garázson át, és majdnem hogy a szekrényben is kellett aludnunk.:) Az viszont előnyös volt, és messze kompenzálta, hogy így innen tovább kocsival mehettem velük.
Sajnos innen Puy egy egész napos út, és bár elmentünk Lyon mellett és Grenoble-on át is, de nem állhattunk meg sehol. Hamarabb is odaérhettünk volna autópályán, ám az lényegesen sok pénzbe került volna, hát inkább a városnézés maradt ki.
Amikor Grenoble után megláttuk a hegyeket, már mindannyian arra gondoltunk, hamar ott leszünk, de onnan még mindig igen sokat kellett menni a hegyi utakon. Egy helyen felmásztunk kétezer méterre is, amiben az a furcsa, hogy a pályaszállásunk csak ezerhatszázon volt. Szóval kocsival olyan magasan jártunk, mint ahol később síeltünk.
Aztán le Brianconba, majd fel Puy-ba egy másik szerpentinen. Puy egy zsákfa(lu), ahogy István kitalálta, hiszen több falu van lényegében egy magas völgyben, ahonnen sehova nem lehet tovább menni.
Az időjárással szerencsénk volt. Korábban sok hó esett, és utána még tíz centi, pont miután megérkeztünk. A szerpentin sokkal rosszabb lett volna, ha friss hó van rajta, és igazán kényelmetlen lett volna hólánccal szenvedni este.
A szállás egészen jó volt, legalábbis jobb, mint Superdevoluy-ban. Annyi baj mindig van egy ilyen nem túl drága szállásban, hogy legalább két embert be akarnak zsűfolni egy kis szobába, emeletes ágyban, és sok levegő nincs. Az ágyak itt viszont legalább masszívak voltak, és Devoluy-ban aludtunk négyen is egy szobában, itt csak ketten.
Talán Lachtal szállásilag jobb volt, de Puy pályailag volt előnyösebb, és árban is persze. A pályarendszer a Francia Alpok viszonylatában nem nagy. Sok piros pálya van, haladóknak egészen jó. Kevés a zöld pálya, és különösen az ezerhatszázas, középen lévő szállásról nehéz teljesen kezdőként nekiindulni.
A haladók viszont csak kigyalogoltak vagy száz métert, és lecsúsztak a felvonóhoz. Hazafele pedig csak ügyelni kellett, hogy hol jövünk ki a piros pályáról. Nekem nagyon jó volt a pálya, bár azért a végén már untam. Az idő végig napos volt, és komolyabb szél sem fújt (nm úgy, mint Lachtalban), tehát abszolút kedvező időjárásban síeltünk. A hőmérséklet lent olvadás közelében volt, fentebb nyilván végig fagyott, ennél jobb nemigen jöhet össze senkinek.
A januári síelés a márciusihoz képest azért nem jó, mert nem biztos, hogy van hó. Ebben szerencsénk volt, és mert rövidek a nappalok. Négy körül már a nap a hegyek mögött volt, és elég hűvös is lett minden este. Hamar be kellett menni, a liftek is bezártak.
Én egyébként nem bírok többet, három lecsúszásnál, délben haza szoktam menni, mert túl fáradt vagyok, és legfeljebb csak eltörném valamimet. Ilyenkor lehet egy jót beszélgetni a társaság lustább elemeivel, akik ekkor kászálódnak csak elő.:) Nem baj, mert ezek a beszélgetések végül is személyesebbek, miközben este, a zenével, a társasozás közben igazából nincs nagy beszélgetés. És még a gyerekek is ricsajoznak, akikkel egyébként meglepően kevés gond volt. Családos emberek figyelmébe ajánlom, meg lehet oldani.
Sok fényképet nem tudok mutatni, mert én snowboardoztam, és általában pályán kívül. A pályákon lejönni nekem már unalmas, és végig a hegy köztes lejtőin jöttem le, melyek meredekek, mélyebb a hó, sok rajta a bukkanó. A mély hó az elején túl sok volt, de hamarosan éppen ideálissá vált. Később helyenként lehordták, és a kemény, bukkanós pálya már túl gyors, és nem is éppen jó érzés esni rajta. Én azt a kihívást szeretem, ami a meredek, buckás pálya jelent, ahol nagyon pontosan kell szlalomozni, illetve ki kell bírni a hullámokat. Ugyanígy jó a kicsit mélyebb hó, amelyen át hajóként siklik a board, de az sem baj, ha van benne néhány nyom és bukkanó, amelyeken végig kell hullámozni.
Amikor délelőtt szembe süt a nap, nincs hideg, és a felvonón megyek fel a hegyre, becsukom a szemem, és olyan, mint egy meditáció, csak különösebben mély transz nélkül. Egyszerűen beleolvad az ember a fehérségbe,a napsütésbe, a csöndbe. Persze csak ha az előző székben nem ül egy pár angol snowboardos.:)
Szeretek zenét hallgatni közben, az ideálisnak az Iron Maident találtam. A legnagyobb élmény a Gates of Urizen-re nekiindulni a tetőről, vagy a Son of a Gun-ra hajókázni a hótengerben. Esetleg sok-sok hullámon keresztül. A legmeredekebb részeken esetleg bejön az ACDC is: a Sin City-re vagy a Whole Lotta Rosie-ra lejönni a hetven fokos, méteres buckákkal nehezített lejtőn elég nagy érzés.
Egyébként aki mindezt félelmetesnek találja, annak elárulom, hogy a mélyebb hó, és a hetven fokos lejtő azért jó, mert szinte el se lehet esni. Legalábbis nem veszélyesen: az ember vagy nekidől a lejtőnek, vagy elakad a hóban. Sokkal veszélyesebb egy kék pályán száguldozni, de még simán elesni is, hiszen ott kemény a "padló".
Idén nem is száguldoztam, nem is lett semmi bajom. Tavaly az utolsó napon estem egy olyat, hogy a térdem utána hetekig fájt, és nem is jött rendbe teljesen. De aztán idén még sem volt gond. Az más kérdés, hogy ötven méternél több intenzív boardozást nem bírok, és pihenni kell. Jövőre talán edzeni kéne a lábam. Guggolás, felállás, ilyenek.
Sítudásban nincs nagy verseny, mivel az én snowboardozásom összehasonlíthatatlan a többiek síelésével, a síelők között pedig abszolűt Laci a "pápa". Ugyanő Agricolában is annak számít, de az már vitatott, és ld. később.
Minden évben bejön a sívakációban egy kis lebetegedés. Torokfájás, vagy köhögés. Mindig félek, hogy tönkre vágja a vakációm. Több év alatt ezzel szemben mindig az történt, hogy kigyógyultam. Az, hogy több emberrel találkozok, és be vagyunk zárva egy apartmanba, elkerülhetetlenné teszi a fertőzést. Mások is panaszkodtak egy kicsit. Viszont a hideg, friss levegő, a mozgás meg úgy tűnik, segíti a gyógyulást. Bár az is lehet, hogy a szervezet csak elodázza a betegséget, mert most megint kijött rajtam, és komolyabbnak tűnik.
Nagyon sok magyar volt itt is, akár Lachtalban, és állandóan arra kellett gondolnom, hogy mennyire ellent mond ez néhány közhelynek. Például mennyivel jobban él egy csomó magyar, mint a rendszerváltás előtt, amikor nem csak nem lehetett ide jönni, de nem is igen lett volna rá pénze senkinek.
Ezek a magyarok tipikusan vállalkozóknak és családjának tűntek. Közhely, hogy Magyarországon az ilyen vállalkozók adót csalnak, mert csak így tudnak nyereségre szert tenni. Ez részben igaz lehet, de az is biztos, hogy sok vállalkozó nem csak addig a mértékig csalja az adót, ami a fenntartáshoz, a dolgozók kifizetéséhez kell, hanem belefér az ilyen viszonylagos luxus is. Nehéz volna erkölcsileg megindokolni, hogy az adócsalás miért volna helyes a síutazás érdekében.
Jöhet valaki azzal, hogy honnan veszem, hogy adócsalók, de ha nem azok, akkor az annak a közkeletű nézetnek mondana ellent, hogy Magyarországon vállalkozás csak ilyen csalásokkal lehet működőképes.
Azzal is lehet jönni, hogy nem is voltak vállalkozók, nekem annak tűntek. Beszédmód, stílus, öltözködés alapján is. Mindenesetre a keleti blokkból messze a magyarok voltak legtöbben Puyban.
A sívakációban persze nem csak a síelés jó, hanem a társaság is. A csapatunk lényegében egy összeszokott társasozó társaság is. Ebből is kilógok most már egy kicsit, mert bár sokáig benne voltam minden új játékban, de idővel rájöttem, hogy nem vagyok én jó az olyan stratégiai játékokban, ahol nagyon sok a szabály. Nincs kedvem ezeket megjegyezni, és nem is tudok sok szabályból jól kombinálni. Amit jól tudok, az az, hogy kevés szabályból bonyolultan kombinálni. Így a sakkot, a gót szeretem, és nem az Agricolát.
Idén sokat pókereztünk, ami nem teljesen ideális nekem, hiszen a determinisztikus játékokat szeretem. Ugyanakkor a póker kevés szabályos játék, és csak szerepet játszik benne az intelligencia. Érdekes az is, hogy a pszichológia is nagyon fontos, ami igazán érdekessé teszi. Legalábbis egyelőre nem untam meg.
Az Agricola egy igen hosszadalmas, bonyolult táblás játék, ami sokszor elvette a játékosok idejét, és későn feküdtek le. Ez mindig gondot okoz, de van még egy pár másik hasonló játék is. Ezzel kapcsolatban történt egy vicces dolog, mert a társaság kitalálta, hogy Lacit megvicceli: Laci többé-kevésbé az agricola királyának számít, ugyanakkor van némi vita e körül. Szóval azt találták ki, hogy szándékosan rossz kártyákat adnak Lacinak, és még rá is játszanak, hogy megakadályozzák a fejlődését a játékban. Ő meg csak mérgelődött magában. Nehéz volt röhögés nélkül végigcsinálni a dolgot, és végül elárulták neki, hogy mi történt. Aztán játszottak egy rendes partyt is.
Ha jól emlékszek, az én ötletem volt az, hogy ezeken a sítúrákon az ebéd legyen olyan, hogy mindenki felelős egy napért. Ajánlani tudom minden közösen vakációzó csoportnak. Idén, mivel sokan sokféle országból jöttünk, nemzetközi konyha volt: próbáltunk külföldi ételeket készíteni. A németek csülköt vörös-káposztával, az angolok Yorkshire pudingot, valaki görög kaját készített. Én csinálhattam volna csigát, homárt, de félő lett volna, hogy sokaknak nem tetszik. Végül az döntött, hogy Brianconba lementünk egyik nap, és ott olcsón volt a közepes rák. Ebből vettem egy kilót, kuszkuszt csináltam hozzá. Továbbá nyulat is sütöttem provence-i módra. Így lett nekem franciás kajám. Ezt is megettük, akár csak a többit.
Hazafele úton a kocsi volt a fő gond, mert először nem is akart indulni, aztán pedig igen kockázatos volt, hogy meddig megy el. Végül Istvánék éppen hazadöcögtek vele, de állítólag nagyon a végét járta már.
Vasárnap bementünk Párizsba, mert volt pár órájuk városnézésre. Én a már bevált módszert választottam: vasárnap végül is lehet kocsiból várost nézni. Beterveztem a fő látványosságokat, és gyorsan végig is mentünk rajtuk. Többre nem is volt idő, éppen csak az Eiffel-toronynál szálltunk ki. A többi részen pont olyan volt, mint egy buszos városnézés, és én mondtam is, hogy jobbra, balra mi látható. Invalidusok, Cluny, Pantheon, Notre Dame, Point Neuf, Louvre, Tuilleriák, Champs-Elysees, Diadalív. Szerencsére ma már majdnem egy profi idegenvezető szintjén be tudom mutatni Párizs fő látnivalóit.
Ez egyébként nagyon praktikus is volt Istvánéknak, tetszett is nekik. Arra jó volt, hogy kedvet kapjanak egyszer egy igazi látogatásra.
