Egy majdnem két hetes vakációt töltöttem a Cote d'Azure-re lefelé menet, illetve ott lent bóklászva kocsival. Az egész vakációról később fogok írni. Most legelőször az utolsó napok szörnyűségeiről fogok beszámolni. Egyszerűen azért, mert amíg ez nem oldódik meg, addig nem tudok jó hangulatban írni a többiről. Összecsapott, kedvetlen, ideges írást meg nem szeretnék. Végül, egész egyszerűen pszichológiai szükségletem, hogy kiírjam magamból legalább az idegesség egy részét.
A bejegyzést frissíteni fogom a később történtekkel, mert elég erről a szomorű esetről egy bejegyzés.
A történet tehát az utolsónak bizonyult vakációs napon, Arles-ben kezdődik. Mivel ez nem egy nagy város, nincsenek is talán parkolóházak, ezért megkerestem az első parkolóhelyet a Rhone partján. Innen kb. egy kilométert kellett visszagyalogolni a városközpontba, de ezek a negyedek is szépek, történelmiek, sikátorosak, jellegzetesek voltak. Szóval ezzel a megoldással meg voltam elégedve. Egész nap a városban sétáltam, a programról később fogok beszámolni.
Amikor visszamentem este a kocsihoz, éppen azon gondolkodtam, mi legyen még a vakációm során a program. Az egészben az volt a jó, hogy szabad voltam, sátoroztam, kocsival voltam, semmi nem volt fix. Eredetileg a Pireneusokat, a Dordogne-t és Bordeaux-t is beterveztem. De már a második hét vége, péntek volt. Csupán Bordeaux-hoz is kellett volna még egy pár nap, és akkor a Dordogne-t is bele kellett volna venni, az még egy hét. Ezt már nem akartam, erre nem szántam pénzt, már fáradt voltam, nem volt betervezve harmadik hét. Tehát ekkor már csupán annyi volt a tervem, hogy a hétvégén lassan hazajövök, még úgyis meg fogok állni egy csomó helyen, kell hozzá egy teljes hétvége, mire hazaérek.
Igen ám, de a kocsihoz visszaérve, kiderült, hogy elsodorták a tükrét, és furcsa módon belementek a bal első kerékbe is. Miközben a karosszériának semmi (újabb) baja nem lett. A tettes nem hagyott hátra semmit. Először sokkot kaptam. Főleg a tükör miatt, és mert péntek este volt. Mi a fenét csináljak? Nem maradhatok hétfőig Arles-ban.
Aztán rájöttem, hogy a kereket persze ki tudom cserélni, és hát tükör nélkül technikailag haza lehet jönni. Egy helybéli lakostól érdeklődtem. Kiderült, hogy egy néni látta is, hogy a tükröt egy kamion vitte el, és a kerékbe menés később történt. Tehát ketten is belém mentek. Pedig nem volt egy annyira keskeny hely. A kerékbe egyébként is fordulásból mehettek csak bele. Komolyan nem értettem, mert sokkal keskenyebb helyeken is parkoltam már, és a franciák elég jók a keskeny helyeken való közlekedésben. Semmi különösen rossz nem volt abban a parkolóhelyben.
Kerékcsere közben még egy rendőrségi kocsi is jött, nagyon megörültem, hogy bejelentést tehetek, de nem vettek fel bejelentést, beküldtek a rendőrségre. Hát nem tudom, szerintem adhattak volna valami papírt. Egész valószínű számomra, hogy kötelességük lett volna.
A kerékcsere után a rendőrségre mentem, ott se vettek fel semmit, mert a számítógépes adatrögzítők már nem voltak bent. Mondták, hogy bárhol máshol is bejelentést tehetek. Nos, akkor úgy döntöttem, hogy hazajövök. És ha már egyenesen haza, úgy döntöttem, hogy fizetek az autópályáért. Nem volt kedvem hétszáz kilométert kis utakon végigvezetni, ez biztosan tíz óránál több ideig tartott volna, ki se bírtam volna alvás nélkül. Tükör nélkül az autópálya biztonságosabbnak tűnt. Arles-ban felhajtottam rá, és Orsay-ben lehajthatok róla.
A bal tükör persze a fontosabb tükör. Előzéskor mindig az kell. Mondjuk autópályán kb ugyanannyit váltunk balra, mint jobbra. Ezt visszapillantó tükörből oldottam meg, illetve mindig sokkal előbb indexeltem.
Idáig is nagyon bosszantott a dolog, mert két ember, aki nem csak óvatlan volt, de rohadt szemét is, itt tönkre tette a vakációm végét, és veszélyesen kell hazamennem, fizetnem az autópályáért, majd a javításért, bár azt hátha megkapom a biztosítótól. Még nem tudom most sem, hogy erre jár-e.
Hajtottam haza "ezerrel", azaz a megengedett százharminccal, a nagy bosszúságom, idegességem ellenére örültem, hogy reggelre hazaérek. Óriási kánikula volt, lent délen, és az azért jó az éjjeli utazásban, hogy ezt elkerülöm. Bures-ben pedig elviszem a kocsit javítani, bejelentem a kárt, remélem, kifizetik, ha nem, akkor szemetek, de kibírom a dolgot.
Szóval bosszús voltam, de már alig vártam, hogy hazaérjek. Ennek ellenére mondom, nem mentem gyorsabban a megengedettnél. És bár hosszú napom volt, fáradt és álmos sem voltam még. Este tíz volt még csak.
És ekkor jött a katasztrófa. Az autópályán persze többször is volt torlódás. A belső sávon mentem, százharminccal, nem többel. Volt egy lassítás, lelassultam vagy nyolcvanra, és kitettem a vészvillogót, nehogy hátulról belém jöjjenek. Ez a mozdulat egyébként hibásnak bizonyult, hiszen reakcióidőt vett el tőlem.
Ugyanis előttem a kocsi teljesen leállt, és hiába fékeztem, belementem. Olyan hirtelen történt a dolog, hogy azt sem tudnám megmondani, hogy lehetett volna-e gyorsabb reakcióm, fékezhettem volna-e jobban. Mire tudatosult bennem a dolog, azt is láttam, hogy itt bele fogok menni a kocsiba.
Hát ez katasztrófa. Mert persze a kocsi nem indult be, egyébként is 3 kocsi ment egymásba, tehát még előttem is belement a másikba valaki, tehát a rendőrséget ki kellett hívni.
De hogy innen hogy és mint lesz, arról fogalmam nem volt. Én teljesen kétségbe estem, és úgy éreztem, innentől vége mindennek. Azaz fogalmam sem volt, hogy mászok ki ebből, hogy lehet ezt megoldani.
A dolog úgy oldódott meg, hogy jött a gendarmerie, nem is a rendőrség, de ez részletkérdés. Kitöltöttük a baleseti bejelentőt. Utána bevontatták a kocsimat, és az egyik másik kocsit is Montelimarba. Nekem csak kötelező biztosításom van, a zöld kártyám már nem volt érvényes, de legalább az adatok megvoltak, és a biztosítás maga érvényes. Először attól is megijedtem, hogy a zöld kártya nem érvényes, de azóta rájöttem, hogy ez nem baj.
Montelimarban voltam, éjjel, azt se tudtam igazán, hol vagyok. Hívtak nekem egy taxit, az bevitt a városba, kerestünk egy hotelt. Az olcsók teljesen foglaltak voltak, hát vakáció időszak van. Maradt a drágább. Ott volt szabad szoba száz euróért. A taxis elkért negyvenet. Utólag megnéztem, és kiderült, hogy a taxis alig egy kilométerről távolságból sétáltat körbe a város mindenféle részén, biztosan nem a legrövidebb úton ment. És szerintem tudta ő, hogy előbb legombol tőlem negyvenet, utána visz el a drága szállodába.
Elhoztam a hálózsákom, igazából ingyen begyalogolhattam volna az állomáshoz, aludtam volna valahol a hálózsákban pár órát, és kész. A GPS is nálam volt, csak ugye nem használtam. Nem használtam az eszem sem, kétségbe voltam esve, nem gondolkodtam higgadt fejjel.
De hát annyira ki voltam készülve, hogy nem volt kedvem ehhez. Rendes szálláshoz, alváshoz volt kedvem. Száznegyven euróba került. Csak azért írom, mert így utólag az, hogy kihasználják az embert a taxisok, igencsak embertelen dolog. A száz eurós szálloda, az annyiba kerül, tényleg olyan minőségű szoba volt. Be lehetett éppen vállalni. Azt ki tudom fizetni. Nem az a gond.
A nagy gondom az, hogy nekem kellene a kocsi a hazamenetelhez, mondjuk ez sem egy abszolút "kell". De hogy fogom kifizetni a javítást, megéri-e egyáltalán, nem fog-e többe kerülni, mint amennyit a kocsi ér, és egyáltalán ki tudom-e fizetni. Mert másfél hónap, és lejár a szerződésem, még munkám se lesz, és haza kéne mennem.
Montelimarból másnap reggel TGV-vel jöttem haza. Az is száz euró volt, de legalább gyorsan Párizsba hozott. Három óra alatt már itt is volt, ez jól esett. Más megoldás nem nagyon lett volna szerintem. A lassúbb vonatokkal "soha" nem értem volna fel, és talán nem is olcsóbb. Ha vissza kell majd mennem, akkor ezt azért még megnézem. Egyébként ha nem aznap veszem, nem lesz ilyen drága a TGV jegy, remélem.
De mindez szinte mindegy, mert a nagy kérdés, hogy a javítás megoldható-e, és mennyibe kerül, ki tudom-e fizetni egyáltalán. Másfél hónap múlva kéne a kocsi. Ha anélkül mennék haza, az egy csomó gondot jelentene, továbbá, munka nélkül nem látom, hogy később hogy fizetném ki a kocsi javítását.
Nyilván iszonyat fontos az is, hogy munkát találjak.
Mik a tanulságok? Persze az, hogy vezessünk óvatosan. Nagyon sokan kb olyan követési távolságot tartanak, mint amilyet én tartottam, nagyon sok emberrel előfordulhatott volna a dolog.
A másik az esetleges CASCO. Főleg ha messzire megy az ember, külföldön van. Kiderülhet, hogy azzal messze kényelmesebb lett volna, illetve az biztos, hogy nem kéne aggódnom a kifizetésért. Bár átmenetileg lehet, hogy akkor is ki kéne, és az is baj.
Eddig nem voltam biztosítás-párti, mivelhogy egyszerű statisztikai összefüggés szerint, ha nekik profitjuk van, akkor a kliensek nyilván várható értékben rosszul járnak. De pszichésen nehéz lekezelni, hogy várható értékben ugyan biztosítás nélkül járok jobban, csak most éppen pechem van. Pszichésen a biztonságérzet sokat számít. Továbbá nincs végtelen pénzünk, ami fedezne mindent. Szóval valószínűleg külföldre kellett volna kötnöm CASCO biztosítást.
Épp Mérő László egy könyvét olvasom, amelynek címe: Az érzelmek logikája. Épp egy olyan részhez értem, amely azt fejtegeti, hogy a megtörtént veszteség az megtörtént. Ilyenkor mindig nagyon racionálisan a legjobb jövőbeli megoldásra kell gondolni. A veszteségnek nem szabad torzítani a döntést. Az elkövetett hibából persze tanulni kell, de nem szabad, hogy pszichésen eltorzítsa a döntéseimet. Ez a felfogás most sokat segít.
Rezignáltam veszem tudomásul, hogy van, amikor én is hibázok. Mert nyilván a követési távolság be nem tartása hiba volt, melyet állandóan elkövettem. Most baj lett belőle. Rezignáltam veszem tudomásul, hogy hihetetlen balszerencsém volt aznap, hiszen ami Arles-ban történt, az tiszta balszerencse. Ott nem hibáztam. És ha az nem lett volna, akkor a többi sem.
Igazából kicsit túlfeszítettem ezt a vakációt, az utazást. Kicsit meggondolatlanul mentem neki, hogy "úgy sem lesz baja a kocsinak". Aztán lett. Megdőlt a "sérthetetlenség" illúziója. Volt egy ilyen érzésem, hogy úgy sem történik semmi baj, minden jó lesz. Hát nem.
Kicsit egyébként már untam az utazást. Minden nap másik városban voltam, vagy kettőben, sokszor nem aludtam rendesen. Érdekes módon a balesetnek ehhez semmi köze, azelőtt éppen aludtam két éjszaka is viszonylag rendesen. Egyáltalán nem voltam fáradt, csak haza akartam már jutni.
Talán nem kellett volna ilyen megfeszítetten erőltetni az utazást. Több, másfajta baj is történhetett volna. Talán a szállodás, megtervezett, rövidebb utazás, vagy az egy pár városban eltöltött, tervezettebb, nyugalmasabb vakáció jobb lett volna. Bár ismétlem, közvetlenül nem ez okozta a balesetet. Ez is érdekes, hogy a balesetnek igazságosság szempontjából nem sok köze van semmihez.
Jó dolgom volt annak előtte, és ezt sem értékeltem előtte eléggé. Ilyen az emberi érzésvilág: baj kell ahhoz, hogy érezzük, milyen jó volt előtte.
A mai nap, hétfőn, augusztus 22.-én úgy tűnik, hogy mivel hátulról mentem bele a többiekbe, én leszek a hibás. Ennek következtében a kötelező biztosítás az én autómért nem fizet. Továbbá az autóban túl sok minden tört össze, és nem éri meg megjavítani. Messze nem, 7000 eurót mondtak. Megsemmisíteni lehet, azt mondták, ingyen. Finnországban még ezért is fizetni kell. 7000 euró nem éri meg, és nincs is annyi pénzem. Az egész nyaralás tehát így belekerült a Ford Escortomba, amely így 11 évesen, 90000 kilométerrel, némi internetes keresés alapján esetleg félmilliót ér. Félmilliós kár. Persze számomra többet ért, mert én tudtam, hogy jó állapotban volt a motor. Soha nem kellett szervizbe vinni azért, mert ledöglött volna. Ha szervizelni kellett, mindig én voltam a hibás. Szóval nekem megért az a kocsi még pár százezer forintot. Ennyi a kár egy óvatlanságért.
A történet vége végül az lett, és ez kb novemberben fejeződött be, hogy miután semmiféle becslést nem akartak hivatalosan adni, haza akartuk szállítani a kocsit. A tulajdonos egyébként is anyu, és ő így határozott. A hazaszállítás sok helyen 300000 lett volna, vagy több, és ez soknak tűnt, igazából azért nem is gondoltam hazaszállításra, mert valami ilyesmire tippeltem.
De végól szerencsésen találtam egy céget, a Dóm Szervízt. Ők százezerért hazahozták a kocsit. Igaz, ez nem gyorsan történt, de nekem nem volt sürgős. Egy nagyobb trailerrel járják európát, így lehet ennyivel olcsóbb a szállítás. Tudom ajánlani, nem volt semmi gond, mindent el tudtam intézni, még csak ott sem kellett legyek egyik helyszínen sem. Ebből a franciákkal való megbeszélésre kifejezetten büszke vagyok, hiszen franciául intéztem mindent.
A javítás sok százezer forintba került, ez sem sürgős, mivel most már rossz esetben csak pár hónapot maradok itt, kocsi nélkül is jó lesz. Közben jártam otthon, de még nem volt kész a kocsi. És nem is baj, mert inkább jó, és olcsó legyen, mint drágább, rossz, és gyors. Annyira nem fontos nekem a kocsi már.
A javítás így majdnem annyiba kerül, mint amennyit a kocsi ér. Ez azért nehezen behatárolható ennyire pontosan. De azért mégiscsak az én kocsim, ismerem, és ezután megint jó állapotban lesz. Sosem volt vele olyan gond, amiről ne én tehettem volna.
Tehát tanulópénzt fizettem, és tanultam belőle, és hát van az életben ilyen, néha érik veszteségek az embert. Ha meggondolom, ennyi pénzt talán még meg is ért az egész azúri utazás.
